Eleve ijesztő az a szó, hogy bezárva lenni. Bezárnak, és egyből szükséged lesz az azonnali szabadságra, mert úgy érzed, hogy máskülönben megbolondulsz. Amíg nincs meghatározva és lekorlátozva az egyén saját szabadsága, addig fel sem tűnik az, hogy milyen nagy mértékben alkot minket. A mai társadalomban eleve nagy kincs, a mostani generáció velejárója, de még az előző generációjáé is.

Az idősebbek már éltek korlátok között, erős szabályok közé szorítva, megéltek már ezt meg azt, amit mi álmunkban sem tudnánk teljesen megérteni, és ők azok, akik a jelenlegi helyzetet próbálják úgy felfogni, hogy volt már ennél sokkal rosszabb is. És pontosan itt kezdődik a bökkenő: a hasonlítgatás a most és az elmúlt között. Az, amikor összehasonlítgatod az életedben feljövő szituációkat, élethelyzeteket és kapcsolatokat, az sosem vezet jó útra. De hogyan kéne rávilágítani most erre azoknak, akik már éltek meg hasonló időket? Őszintén? Sehogy. Önmaguknak kéne rájönniük, hogy ez most más, hogy ez most igenis fontos, és mindenki érdeke, hogy otthon maradjon. Indulj ki magadból: te is úgy működsz, hogyha mondanak neked valamit, amit nehéz elfogadni, akkor csak azért is az ellenkezőjét fogod csinálni, vagy összeveszel azzal, aki megpróbált okoskodni neked.

Miért? Mert a te életedet senki se korlátozza. A te döntéseidet senki ne bírálja felül. Mert egyszerűen más ne tudja már, hogy neked éppen mi a legjobb, vagy mit kéne tenned, hiszen felnőtt és felelősségteljes személyiség vagy, és egyedül is tudsz értelmes döntéseket hozni. Csak ez nem minden helyzetben helyes. Néha igenis tudni kell elfogadni mások szavát, mások döntését, irányítását, és szabályait. Még ha veszettül nehéz is. Még ha minden porcikánk is lázadozik ez ellen.

A szabadság, az egyén szabadsága, hogy oda megy és azzal, akivel csak akar, és annyi fővel, amennyivel épp nem szégyell, az a napjaink része volt. Ami eddig a biztonságunkat nyújtotta, az percről-percre megdőlni látszik. Amibe eddig kapaszkodtunk, az hirtelen olybá’ tűnik, hogy tűnik el, mint szürke csacsi a ködben, és ami a legrosszabb, az emberek rémálma, hogy nem tudjuk meddig lesz egy így. Képtelenek vagyunk egy idővallumhoz kötni ezt az egészet, és minden egyes embernek szüksége van arra, hogy időben meghatározza a dolgokat. Az, hogy az életünk felett egy határozatlan ideig szünetelünk tábla díszeleg, nem segít az elfogadásában, sőt, inkább rémisztő a tudat, hogy ki lettünk szolgáltatva valaminek, ami láthatatlanul, de egyre jobban szerzi az áldozatait. Mintha egy láthatatlan ellenséggel harcolnánk… önmagunkért, és a világért. Van még holnapunk, de nem tudjuk meddig. Mert a teljes bezárás számunkra kicsit azt jelenti, hogy nem lesz holnap. A teljes bezárás azt jelenti, hogy egyedül maradunk, és főleg a mi nemzedékünk az, aki társaságfüggő. Akinek minden napjában volt egy óra, vagy órák, amikor időt szánt arra, hogy a barátaival találkozzon, a munkatársait pedig mindennap lássa. De ha nem is találkoztunk mindennap a munkánk miatt, akkor is ott volt a lehetősége, a szabadsága, hogy gondolunk egyet és megtehetjük, mert éjszaka is találtunk olyan helyet, ami nyitott ajtókkal vár. Most zárt ajtók néznek velünk farkasszemet, és már több zárt ajtó, mint nyitva hagyott ablak, és igazából még fel sem fogtuk mibe vagyunk, mit kéne feldolgoznunk, a társadalom rohamléptekben cselekszik… helyettünk, értünk, a kialakult csődért. Amint felfognánk egy hírt, már újabb négy néz bele a szemünkbe arra várva, hogy foglalkozzunk vele, hogy megértsük a megérthetetlent. Irtó gyorsan kéne lépést tartanunk a világgal, de most rájöhet mindenki, saját magát figyelve, hogy mégsem vagyunk olyan gyorsak, mint azt eddig hittük.

• otthon maradni önismeret stayathome

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!