Letenni a terheidet

Mérges voltam magamra, erre az egész helyzetre amire én ítéltem magam. Nem önsajnálat volt, sokkal rosszabb dolgok történtek és viszonylag észrevétlenül. Megakartam magyarázni magamnak, hogy amit és ahogy cselekszem majd egyszer megtérül, hogy amiért rosszat kapok majd valamikor jutalmat érdemlek. De rám tört a felismerése annak, hogy az elmémben kialakult képek csak ott és abban a képzelt világban léteznek, ahol nincs valójában senki. Én vagyok és az elképzelések amik apró porszemek a világmindenségben de az én saját világomban fontosak. Annyira fontosak, hogy évek óta dédelgettem őket, az álmaim és a vágyaim voltak a cinkosai. Az én elképzeléseimnek, amiknek a valóság nem adott teret.

Biztos veletek is előfordult hogy csak "beszaladtatok egy-két dologért " a közértbe. Aztán azon kaptátok magatokat, hogy tele a kezetek mert ez meg az még kell és egyszer csak alig bírjátok elcipelni a kasszáig. Ha szerencséd van veszel szatyrot, de ha nem akkor még a fizetés után cipelheted amit begyűjtöttél. Nincs ez máshogy a lélekkel. Megpakolod rendesen, mert úgyis elbír egy csomó mindent, aztán egyszer csak felismered, hogy mindegy mit gondoltál az elején, a végére fizikailag is elfáradtál. Nem megy, egyszerűen csak be kell látni, hogy annyit kell cipelnünk amennyit elbírunk. Se többet se kevesebbet, mert a végén lehet, hogy már nem is kell nekünk mire eljutunk a kasszáig.

De ehhez meg kell élni rengeteg érzést, hogy eljussunk idáig. Mert már nem szenvedsz már nem gondolsz haraggal a másikra, csak szeretnél szabad lenni. Olyan nyugodt mint amikor ez az egész kezdődött. Izgatott voltál, emlékszel? Vártad, hogy elkezdődjön és most pont így van a végével is. Várod, hogy minden háborgó pillanat eltűnjön, hogy ne legyen benned már a gondolata a közös életnek mert meghoztál egy döntést és letettél egy terhet. Hisz minden első olyan mint az utolsó. Váratlan és kivédhetetlen. Megtörténik, akivel és amikor kell. Kicsit olyan ez mint amikor elhagyod az általános iskolát vagy új munkahelyre mész. Idővel minden a helyére kerül csak mások a körülmények és türelmesnek kell lenned

Előző

2 / 2. oldal

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Krausz Dominika

Nem kötelességből írok, a tollamnak szüksége van valamire, ami megihleti. Sosem tudtam úgy alkotni, mintha ez egy megoldandó feladat lenne. Tizenkét évig versenytáncoltam, úgy tartják a nagy táncosok nem a technikájuk, hanem a szenvedélyük miatt válnak naggyá. Ezt a szenvedélyt mára az írás jelenti számomra, ez az én "váram", ahová ha kell elmenekülhetek és úgy érzem adhatok magamból valamit másoknak. A célom, hogy amikor olvassák a bejegyzéseimet, érezzék magukat jól az emberek egy olyan helyen a világban, ahol értékre lelhetnek. Függetlenül attól, hogy öröm vagy csalódás van a lelkükben, találjanak a soraim közt valamit ami hasznos lehet számukra bármilyen élethelyzetben.