Ismerlek valahonnan – tudom is, hogy honnan. Az összes életből, az összes közösből ismerős vagy. De csak most ébredek rá, csak most fogom fel. Most értem meg azt, amit a szívemmel az első pillanattól fogva érzek. Azt, amit Te is éreztél: értem már, hogy nem téveszthettél el, hogy képtelenség lett volna.

Mondanám, hogy életem szerelme vagy, de ez így nem igaz. Életem, de nem csak ez életem szerelme vagy. Fontos, hogy pontosítsak. Fontos, mert sokszor eltévedek a saját tapasztalatomban, az éppen aktuális illúzióban. Felejtek, hogy könnyebb legyen, hogy elfogadjon a környezetem, pedig törvényszerű, ami a szívemben van. Igaz-igaz.

Talán ideje korán tér vissza minden emlék a tudatomba – a szempár, amit kiskoromban is láttam. De nincs olyan, hogy későn, vagy korán: most van. Emlékszem rád, érezlek, és lassan megtanulom felfogni azt is, hogy ez mit jelent. Mivel jár örök szerelemben élni, egy ölelést, érintést folyton magamon érezni. Milyen az idő egyik hullámáról átülni egy másikra, és megtapasztalni azt, ami csak „később” van. Akárcsak egy hinta: egyik pillanatból átlendülök egy másikba – s, mindegy, hogy ez a kettő egymástól milyen távol van. Ha akarom, itt van egy karnyújtásnyira.

Az idő folyékonnyá, tekergőssé válik egészen hamar. Valamiért mégis ott vagyunk a markában. A mohóság, a nyughatatlan fenevad többet akar. Nem elég ismerni, nem elég emlékezni, nem elég érezni, felfogni, s majd idejében tapasztalatba hívni azt, ami eleve ott van a forrásban. Nem. Már most zabálni akarja a tudat, mintha történetünk potenciálja lenne a világon létező legcukrosabb falat. Pedig az örök mérték utat mutat: annyit egyél, amennyire szükséged van. 
Sétálhatsz az idő parkjában, a térben, a megteremtett pillanatokban. Álmodhatsz, tapasztalhatsz, leülhetsz a forrás közvetlen közelébe – sőt, eggyé is válhatsz vele. De ha már jársz, lassan járj, hisz minden eleve ott van. Miért habzsolj, ha adott az asztal, a teríték, az étel és ital? Inkább ízlelj, tanulj, fejlődj, tapasztalj!
Ismerlek valahonnan. S, ismertségünk alapja nyugalmamnak. Maradok itt, azon a helyen, melyet a tudatom jelennek érzékel és nevez, aztán ha ideje, megyek.

Nem állítom, hogy többet nem hintázom az időben – hogy nem álmodom, hogy nem bizonyosodom meg – csak azt, hogy türelemmel leszek. 
Hisz érzem, amit érzek, s tudom, hogy helyes. Használom a bérletem, melyet az élet színdarabjára vettem, és engedem, hogy a rendező elv vezessen. Türelemmel mosdatom magam, ha a hitetlenség kínja megmar, s a tisztaság ruhájában folytatom az utam. Ott vagy, látlak, mert már ismerlek valahonnan. 
Nehéz léptekkel, könnyekkel és könnyűekkel, légiesen, táncolva haladok a pillanatba, melyben életre hívjuk egymásban végtelenül lüktető dinamikánkat. Ahol egybeér az összes elképzelt, vágyott, teremtett pillanat – ebből az életből, egy másikból és egy harmadikból – és harmóniába kerül a szabad ég alatt. Amikor fent minden a helyére kattan, s tapasztalatunkba árad az energia.

• érzések érzések kifejezése lélekhangok szeretni

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!