Már éppen elhittem, hogy vége: vége van a gyötrelmes, pihenéstől mentes, forgolódással teli éjszakáknak. Az olyanoknak, amikor nem tudom csitítani magam, amikor képtelen vagyok kikapcsolni az agyam.

Mindig úgy képzeltem el az elengedést, a szakítással való megbirkózást, akár egy hullámvasutat. Az elején sokat vagy lent, és meglehetősen hosszúnak érzed ezeket az időszakokat. Néha viszont felrepülsz a magasba, és az ilyen pillanatokba kapaszkodva vagy képes tovább küzdeni - küzdeni a magadért folytatott harcodban.

Valahol középtájt egyensúlyba kerül a fent meg a lent, az egész, és stagnálnak az érzelmeid. Néha rossz, néha jó - igazából íztelen és alaktalan, de tudod jól, hogy túléled, ez az, ami megnyugtat. Aztán idővel duplázódnak a jó pillanatok, melyek most már egészen hosszú időszakoknak felelnek meg. Nagy ritkán beköszönt még egy szomorú epizód, de ha az összképet nézed, be kell látnod, hogy kint vagy a sűrűjéből. Már annyira jól vagy, hogy eszedbe sem jut, így egyértelmű számodra, hogy megtörtént az elengedés, és békésen túljutottál rajta. Elfelejted, hogy a szakítás hullámvasút. Így amikor jön az utójáték, egy hirtelen fordulat, a vége előtti meredek leejtő, teljesen kifordulva magadból roskadsz a padlóra. Már-már nevetségesnek találod, hogy még mindig könnybe lábad a szemed, hogy még mindig volt eltemetve valami mélyen lent, odabent, te benned.

Jött az utójáték, mert mindig jön az a fránya utójáték. Pedig már réges-régen elfelejtettem, hogy valaha játszottam egyáltalán. Hányinger kapott el, amikor kopogtatott az ajtómon, egyszerűen nem tértem észhez, hogy hogyan tarthatok megint itt, látszólag ugyanott. Mintha el sem indultam volna, mintha egyetlen egy lépést sem tettem volna magamért. Fejembe ötlött az összes érzés, kezdve a fájdalmastól a szerelmesig, a reménytelentől a reménykedőig. Emlékek sokaságán vágtam át magam álmatlan éjszakákon, vért izzadva, de leginkább hitetlenkedve. Hát sosem lesz vége?

Megvetem ezeket az érzéseket, már rettenetesen unom őket. Hányszor néztem különböző érzelmekkel a tükörbe: voltam elszánt, kemény tekintetű, aztán pedig békésen legelésző őzike. Sokszor töröltem a könnyeim, de az idő előre haladtával egyre többször csak az őszinte, és tagadhatatlan vigyorom láttam a tükörképemen. Régóta széles mosolyom, hát mit keresnek a szemem alatt a sötét karikák? Miért mossa újra könny az arcom?  Úgy éreztem, hogy most tényleg csak egy hajszál választ el attól, hogy beleőrüljek, hogy megadjam magam, és feladjam. Butaságokat gondoltam, és szívesen visszamásztam volna oda, ahonnan indultam. Mert ha úgyis ezt érzem, akkor tulajdonképpen nem mindegy?

• elengedés érzelmek fájdalom

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!