Az igazi szerelem

De az eszünkbe sem jut, hogy esetleg minden felismert és átminősített hiba egy-egy út lehet a boldogság felé. Azt hisszük ócska közhely az, hogy a hibáink a legnagyobb erősségeink. Pedig ez így van. Ha ránézünk a mögötte rejlő rejtett képességre, akkor megláthatjuk az erőforrást benne. Én a tiédet látom. Mindenki azt mondja, illúziókat szövök köréd. Eszükbe sem jut, hogy én látlak jól, mert ők is csak a hibát keresik benned. Én érzem azt a varázslatos energiát, ami körül vesz téged, mágnesként vonzz és teljesen odavagyok érte. Nekem azt kell észrevennem, hogy amit benned szeretek és csodálok, az bennem is megvan. Letagadva, meg nem élve, de ott van.

Nekem azt kell megtanulnom, hogy ne tegyelek nagyobbá téged és a választásodat önmagamnál. Azt kell megtanulnom, hogy ahhoz, hogy ne legyen rossz nélküled nem kell rosszá tegyelek magamban. Lehetek az a Kedvesség az a Sebezhetőség, az a csoda, az az erő, az a szépség és az a csábítás, aki valójában vagyok, akkor is, ha te nem engem választasz.

Meg kell tanulnom, hogy ne érezzem magam kisebbnek azért, mert nem én vagyok, aki kell neked. Meg kell tanulnom, hogy ne húzzam össze magam, ne tegyem magam értéktelenné azért, mert te nem látod az értékeimet. Meg kell tanulnom önmagamra figyelni, önmagammal kedvesnek lenni, még akkor is, ha a te kedvességedre és odafigyelésedre vágyom igazából. Alázatot és méltóságot kell tanulnom egyszerre, és ebben Te vagy a tanítómesterem.
Nem állítom, hogy mindig tökéletesen sikerül, nem mondom, hogy sosem veszek meg a hiányodtól. Ebben a testem a fő ludas, mert persze ő is akar téged, és neki nehezebb elmagyarázni, hogy nem lehet. Sokszor tesz nekem szemrehányást: ahelyett, hogy erősek próbálunk lenni és gyűrögetjük éjszaka a párnacsücsköt inkább a lepedőt gyűrnénk Veled. Saccolgatja a centiket meg a kilókat, méricskéli, hogy elég csinos, vonzó és szexi-e? Azon morfondírozik, hogy dobjuk-e fel a szex témát, lehet, hogy az menne…hagyjuk a szerelmet a francba! Tulajdonképpen mindent hagyjunk a francba, csak ide veled! Most!
Igen azt hiszem, a lelkemmel még elbírok, a testem a nehezebb dió. Mit tegyek? Helyettesítselek? Kutyaharapást szőrivel? De nem ez az, amire igazából vágyom.

Mi lenne, ha abbahagynám azt a fajta gondolkodást, hogy ez az egész valamiféle kiszúrás? Mi lenne, ha letenném az elvárásaimat azzal kapcsolatban, hogy minek kéne történnie és hogyan? Mi lenne, ha megengedném, hogy önmagam legyek, érezzem, amit érzek, gondoljam, amit gondolok? Mi lenne, ha teljes sebezhetőségben nyitottan várnám, hogy hová vezet engem ez az egész? Mi lenne, ha hagynám az életet, hogy tegye a dolgát?

Előző

2 / 2. oldal

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!