Az igazi tisztelet nem veled kezdődik, hanem mélyen belül önmagamban. Amint elkezdem tisztelni azt a lényt, akit felépítettem magamnak, a sikereimet ugyanúgy, mint a bukásaimat, elismerem a tanuló folyamatot, amin átküzdöttem magam, és elfogadom, hogy a folyamatos körforgásban valamikor adnak és van, amikor elvesznek tőlünk. Tisztelni csak úgy tanulhatok meg szívből, ha első sorban megadom a magamnak kijáró tiszteletet. Tisztelni szívből úgy fognak bennünket, ha akkor is emberek maradunk, mikor istenné avatnak mások. Tisztelni lehet a rangot, de abban nincs elfogadás. Lehet benne irigység, kötelesség, képmutatás, vagy érdekéhség, de ha nem a személyt, hanem a felszínt tiszteljük, akkor ott nincs őszinteség. Az nem a személyről szól, hanem a hagyományról.
Ha annyira tiszteljük a másik személyt, mint amennyire megtanultuk magunkat tisztelni, akkor néhány dolog meg fog változni az életünkben. Az emberek máshogy fognak ránk nézni. Nem fogják érteni azt a furcsa jelenséget, ami belőlünk árad. Nem értik, hogy miért nem megyünk bele éles vitákba, vagy véleményütköztetésekbe, felfoghatatlan lesz az, ha elfogadjuk majd úgy az ő árnyékaikat ugyanúgy, mint a sajátjainkat.
Biztos ismerik azt az érzést, amikor egy olyan emberrel találkoznak, aki jobban tiszteli Önöket, mint Önök magukat. Hirtelen zavarodott lesz tőle az ember. Nem tudjuk hova tenni ezt a hirtelen jött őszinte figyelmet, és inkább elhessegetjük a gondolatot, vagy belepirulva témát váltunk. Amennyiben nem vagyunk felkészülve arra, hogy felnézzenek ránk és elfogadjanak bennünket, akkor mindig értetlenül fogunk állni az őszinte csodálat előtt, és nagyon kényelmetlenül fog minket érinteni. Azért, mert mi ezt az érzést nem tudjuk magunk felé táplálni. Így is kimutathatjuk rajongásunkat és tiszteletünket a másik ember iránt, de ez inkább görcsös kapaszkodás lesz. Meglátjuk a fényt a másik szemében és képtelen vagyunk elengedni őket, mert akkor elveszítjük azt a kis ragyogást, amit az ő kitüntető figyelmükkel összehorgásztunk magunknak.
Ha tiszteljük őt, tisztelnünk kell azt is, hogy nem egyengethetik mindig a mi silány életünket. Sokszor maradunk magunkra saját téveszméinkkel a népszerűtlenségünk helytelen tudatában. Nem is tudjuk elképzelni, hogy valamiért kijár nekünk a dicsőség. Pedig minden egyes lélek itt a földön megérdemli a neki kijáró tiszteletet. Akkor is, ha nem méltóak rá. Nem kell hozzá semmi extra, vagy bármilyen bizonyíték, amit letegyen az asztalra – a másik ember lelkét kell tisztelni. Tisztelem az embert, ha elfogadom tőlem való különbözőségét. Tisztelem az embert, ha megtalálom benne azokat a tulajdonságokat, amik Őt felemelik és ezeket képes vagyok megmutatni neki is, hogy lássa meg magában. A tisztelet felemelni tanít. Alázattal kell viselni minden olyan figyelmet, ami nekünk szól, legyen az bármilyen szándékú. Ha tisztelem és elfogadom önmagamat, akkor ez akkor sem fog változni, ha más rossz véleménnyel lesz rólam. Nem fogom kevésbé tisztelni a másik embert sem, hiszen megengedem neki a szabad gondolatokat, mert nem azonosak azzal, amit én élek meg a saját bőrömben.
A tisztelet tehát mások akaratának tiszteletben tartása akkor is, ha nincs szükség ránk. Nekünk attól még itt dolgunk van. Legyünk hálásak minden olyan személyért, akire van miért felnéznünk, mert addig van remény is, hogy egyszer mi is felemelkedünk saját tiszteletünk által, így fel tudunk másokat is emelni a bizonytalanságból.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez