Nőkérdés megoldásának jelenkori törekvése, amely a nőknek a férfiakkal teljesen egyenlő jogi, társadalmi és politikai állapotokat akar biztosítani. A múlt század utolsó negyedében Észak-Amerikában a függetlenségi harc idején kezdték követelni a nők számára a férfiakkal való teljes jogegyenlőséget, s azóta minden kultúrállamban találkoznak erre a célra való törekvések. A kérdés megítélésénél két szempont követel figyelmet: 1. az emancipáció szükségessége; 2. a nőknek erre való képessége.
Utána olvastam kicsit, hogy hová is nyúlik vissza az emancipáció és a feminizmus elterjedésének kezdete. Tulajdonképpen csak a XIX. század végére nyílt fel a női nem szeme, hogy megengedhetetlen elnyomásban tartják őket a férfiak, és ez ellen való törekvéseiknek ideje lenne szervezett formában hangot adni. Azóta mondhatnám úgyis, hogy kinyílt a csipánk, a női emancipáció szép lassan átfordul férfigyűlöletté, és a felfogás afelé tendál, hogy a nők férfiak nélkül is tökéletesen elboldogulnak. Maximum a megtermékenyüléshez kell némi segítség, de ehhez már a személyes jelenlét sem szükségeltetik, elég a lecsapolt sperma. Idilli. Úgy érzem, hogy óriási kavalkád uralkodik mára mindenki fejében a női és férfi szerepekről, hogy ki mit vár a saját, illetve az ellenkező nemtől. Én a magam részéről felvilágosult nőnek tartom magam és vágyom arra, hogy sikeres karriert tudhassak magaménak. Mégsem tudom elképzelni, hogy a gyerekeim fényképről ismerjenek csak meg, mert a dada vagy Apu ül otthon velük. Egész egyszerűen nem is tudnék férfiként tekinteni a társamra, ha vállalná, hogy otthon marad, főz, mos, takarít.21. század ide vagy oda, ez nem férfinak való szerep. Nem tartom véletlennek, hogy mi nők esünk teherbe, hordjuk ki és adunk életet a közös gyerekeinknek. Ez emlékeim szerint, egyedül csak a C kategóriás Junior c. filmben volt másképp. Szavazzunk, dolgozzunk, legyen szabad akaratunk és véleménynyilvánítási jogunk, de legyünk nők, akik nőiesek. Ez az én olvasatomban azzal jár, hogy jó esetben egyenrangú partnerek vagyunk az általunk választott férfival, de semmiképp sem mi hordjuk a nadrágot, és mondjuk meg, hogy kinek mikor mi a feladata. Nem az anyja szeretnék lenni a társamnak, majd leszek a gyerekeimnek. És valahogy itt borul mostanában minden.
A nők hatalomra törnek, erősek, nem mutatják, hogy gyengébbek lennének a férfiaknál, nem érzelgősek, harcba szállnak és mindent elintéznek, megoldanak, nem csak maguknak, de általában a pasijuk helyett is. Egyébként pedig mindig mindent sokkal jobban tudnak. És ez alapvetően kényelmes a férfiaknak. Már ódivatúnak számít az a felfogás is, hogy egy férfinak kell kezdeményezni. A nők akartak egyenlő feltételeket, javakat, hát itt van tessék, akkor nem kell nekünk fizetni a vacsoráért, virágot venni, de akár csak megszólítani a nőt. A nők meg csodálkoznak. De hát miért nincs egy normális érett, tökös férfi ezen a Földön, aki tudja, hogy mit akar, nem beszari és hajlandó harcolni a kegyeimért, megszerezni engem, kivívni az elismerésemet? Azért mert nem kell, nincs rá szükség. Mert közben ezerrel taktikázunk, mindent túlgondolunk, nem úgy reagálunk, ahogy a szívünk diktálná, hanem úgy, ahogy az szerintünk „logikus” meg „ésszerű”, ahogy egy méltóságteljes, büszke nőnek kell. Aztán az más kérdés, hogy a barátnőink vállán bőgjük szét a fejünket és tömjük magunkba a kalóriákat, de ezt ugye senki se látja. Csak mi, nők egymás között, és persze megállapodunk, hogy törvényszerűen a pasi volt a seggfej.
Seggfej, mert nem volt igazi férfi, szerintük meg igazából te vagy seggfej, mert folyton csak irányítani akartál. Más kérdés, hogy ez nem volt baj, nem tett ellene semmit, csak aztán bekattan valami, hogy nehogy már egy nő, egy NŐ mondja meg, hogy mikor, miért, kivel mit csinál. Eközben pedig a pasikból tényleg töketlen, szerencsétlen lúzerek lesznek (akiket – hozzáteszem - mi nevelünk ki), akik helyett az erős, fasza csajok mindent megcsinálnak. Szóval ez az igazi emancipáltság, vágyni arra, hogy nőként tekintsenek ránk és úgy hordozzanak a tenyerükön a pasik, ahogy egy hölgyet illik, közben meg azt mutatjuk, hogy nekünk aztán egy férfira sincs szükségünk? Milyen jó lenne mindenkit meghagyni, hogy az elavult, divatja múlt szerepeket felölthesse, és amellett, hogy emancipálódtunk, hogy kivívtuk az egyenrangúságot, a jogokat, az elismerést, hagyjuk, hogy a férfi igenis férfi legyen.
Szöveg: Krajnyik Cintia
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez