Április 20-án, hétfő reggel 10kor kezdődött a sajtóvetítés „A láthatatlanok” című filmnek. Igen ám, de nem a megszokott forgatókönyv szerint zajlott ez sem, hiszen kijárási korlátozások vannak és #maradjotthon hashtagek, a művészmozik pedig az elsők között zárták be a kapuikat március közepén. Akkor hát hogyan is történt a vetítés? Távmoziban.
A Budapest Filmnek, és a művészmoziknak köszönhetően pár kattintás, és már a moziteremben is érezheted magad úgy, hogy közben segíthetsz a Puskinnak, a Toldinak, a Művészmozinak, és a többinek abban, hogy fent tudjon majd maradni. Hogyan működik? Kiválasztod a filmet, kedvezményesen fizetsz egyet virtuálisan, e-mailben megkapod a jegyed és a linket, ami majd a moziterembe fog vezetni téged akkor, amikor kezdődik a film, utána pedig csak ülnöd kell kényelmesen az ágyadban vagy a kanapédon kávéval/borral/teával, s élvezned a vetítést. Iszonyat jól megcsinálták.
És, ami még fontosabb: olyan sok pozitív vélemény volt a távmoziról, hogy a kitalálók a mozik megnyitása után is megtartják a távmozi lehetőségét.
„A láthatatlanok” pedig egy olyan francia film, ami igaz történeten alapszik és a színészek mellett a hajléktalanok önmagukat alakítják. Mellbevágóan őszinte és pontos megmutatása az emberi léleknek, és annak, hogy a társadalom mennyire a fejünk felett zsonglőrködik. Hiszen nem könnyű azt választani, amit a szívünk súg, ha közben úgy tűnik, mindenki meghunyászkodik azért, hogy ne veszítse el a megélhetését.
Könnyebb szembeköpni saját magunkat, az elveinket, de vajon mennyire éri meg, ha utána lelkiismeretfurdalással éljük tovább az életünket? Mennyire éri meg fejet hajtani és csendben teljesíteni a nálunk nagyobb pozícióban lévő emberek döntéseit, ha utána a tükörbe se tudunk belenézni? Miért olyan nehéz és félelmetes néhanap kiállni saját magunkért és a gyengébbekért a Hatalommal szemben? Miért van előtérben az önzőség, miszerint általánosságban mindenki a saját érdekeit nézi? Ki mondja meg, hogy ki a valódi és ki a hamis? Ki dönti el, hogy ki érdemli meg az emberi jogokat, vagy éppen ki játszotta már el? Kinek van joga ahhoz, hogy más emberek felett hozzon ítéletet?
Ez a film négy elszánt szociális munkásról szól, akik egy nőknek fenntartott hajléktalanszállót vezetnek. Nappali szállásra van engedélyük, tehát éjszaka senki nem tartózkodhat a helyen, nem aludhatnak ott a hajléktalanok. Amikor az emberi tényezőket figyelmen kívül hagyó bürokraták ellehetetlenítik őket, szövetkeznek, hogy a szabályokat áthágva segítsenek pártfogoltjaikon: tovább üzemeltetik a helyet, éjszaka titokban menedéket nyújtanak, nappal pedig azon fáradoznak, hogy kiépítsék a megfelelő szociális hálót ezeknek a nőknek. De nem sokáig maradhat titokban ez az akciójuk.
A leírás alapján úgy tűnhet, hogy minden egyszerűen és simán megy a saját medrében, s minden jóra fordul a végén. Abban jóra fordul, hogy ez a négy szociális munkás eléri, hogy a pártfogoltjaiknak visszatérjen az önbizalmuk, hogy újból elhiggyék, van esélyük beilleszkedni a társadalomba. Hogy számukra is van még remény. Ez is a történet lényege igazából: elhitetni ezekkel a nőkkel, hogy még nincsenek kiradírozva, hogy még ugyanolyan értékesek, mint azok, akiknek jelenleg is van tető a fejük felett. Elhitetni önmagunkkal, majd a másikkal, hogy igenis értékes vagy és értékesek vagyunk, az egy kemény meló. Jelenetről-jelenetre látod a karakterek fejlődését. Látod azt, amikor ezek a Nők, akik kiszorultak az utcára, mennyire rettegnek a visszautasítástól, mennyire rettegnek az előítéletektől, és inkább maradnak, mintsem merjenek a változás felé lépni…. Vagyis maradnának, ha a négy szociális munkás fel nem karolta volna őket. Mindenkinek szüksége van biztonságra, s arra, hogy legyen mellette valaki olyan, aki bízik benne. Aki szembemegy az árral önmagát is kockáztatva azért, mert hisz abban az emberben, aki előtte áll. Aki meg szeretné mutatni, hogy a bürokrácia jobban járna, ha egy kicsit jobban törődne az emberisorsokkal. Hogy nem minden a pénz, hogy nem mindig lehet a farkastörvényre hivatkozva csak és kizárólag az önösérdekünket tartani szem előtt.
Ez a film nekem a küzdésről szól, az alázatról, a jól irányított határok felépítéséről, a bizalomról, az önvádról, a félelmekről, amik gúzsba kötnek és a félelmekről, amiket legyőzhetünk, a közösségről, a naivitásról, az EGO ledöntéséről, de legfőképpen arról, hogy akkor is megéri a másik emberben hinni, ha minden és mindenki az ellenkezőjét szeretné nekünk bemagyarázni.
Ez a film nekem az összetartás erejéről szól. De egy közösségnek mindig szüksége van egy emberre, aki összetartja az összekovácsolt csapatot: aki képes őszintén hinni, bízni, és kockáztatni. Talán utóbbit azért, mert nem őt fogják kérdőre vonni a nagy hatalmi pozícióban ülő emberek, és így nem érzi igazán a veszélyt, csak azt tudja, hogy nem akar a saját elvei ellen menni. Igen, talán Audrey Lamy-t, aki az egyik szociális munkást játssza, a büszkeség, a csak-azért-is-attitűd, egy kicsi önzőség is vezérli abban, hogy megmutassa, akkor is neki van igaza, akkor is nekik van igazuk, hogy így, ennyire a szív-lélek-agy édeshármasában lavírozva üzemeltetik a hajléktalanszállót. Hogy igenis megéri ezekért a Nőkért harcolni. Hogy igenis tehetnek valamit értük.
Ez a film a segítőkészségről szól. Mindenáron a bürokrácia mellett kell állni? Akkor is, ha a mérleg oldalán emberek élete van?
Volt egy barátnőm, vagy ismerősöm vagy valaki az életemben, aki egykor kapott egy fontos szobát a szívemben, hogy az emberiség velejárója az önzőség, s hogy minden ember kivétel nélkül csak azt nézi elsősorban, hogy neki jó legyen. Sose értettem vele egyet, mire megkaptam, hogy nem vagyok őszinte önmagammal sem. Nem értek egyet azzal a ténnyel, hogy minden ember kivétel nélkül, önként és dalolva az önzőséget választja az önzetlenség helyett. Az önzőség, a felfokozott önzőség egyszerűen csak menekülés az elől, hogy tükörbe nézz. Ha önmagad érdekeit nézed, akkor addig sem engeded ki a kezeid közül a gyeplőt, ami szerinted orbitális nagy tévedés lenne, hiszen akkor ki lennél szolgáltatva a többieknek. Az meg ugye fájdalmas és veszélyes. De miért is? Mit nyerünk a kiszolgáltatottsággal? (Ön)erőt. Mit nyerünk azzal, ha mindig erősnek mutatjuk magunkat? Idővel pusztán csak ürességet a belsőnkben.
A szálló fővezetője, Corinne Masiero, az alpolgármester-helyettessel történő tárgyalás után hirtelen megáll, nem tudja, hogy mitévő legyen. Lépne valamerre, lázadozna, de nem mer, mert állásokkal és megélhetésekkel játszadozna. Audrey pár napos némaság után, cselekedni kezd: kiválasztja az egyik hajléktalan Nőt, és próbál neki állást szerezni, visszarakni a szociális életbe. Itt jössz rá, hogy ezek a hölgyek, a hajléktalanok már képtelenek hazugsággal együtt létezni. Kimondják a valóságot, kimondják azt, ami a szívüket nyomja, amit tettek, amiért bűnhődnek, amit elkövettek, mert valamilyen szinten úgy vannak vele, hogy nekik már úgyis mindegy. Ha a plebs úgyis elítéli őket, akkor már azért tegyék, akik valójában és ne azért, mert elhallgatják a múltjukat. Az emberek azért utáljanak vagy szeressenek, aki vagy, és ne azért, aki nem tudsz lenni. Hány ilyen kapcsolat van a mi kis hétköznapi életünkben is, nem igaz? Hányszor fogadtuk meg, hogy soha többet, és hányszor fogadták ezt meg mások is, és mégis fejjel rohanunk neki a falnak. Azt hisszük néha, hogy érdemes, hogy az emberek képesek a változásra, de az ember valójában csak akkor változik, ha gyökeresen kivágják a talajt a lába alól, neki pedig újra kell építenie saját magát.
A filmet Louis-Julien Petit rendezte. Kíváncsi lennék egy magyar rendezésre is…
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez