A szakítás

 

De el fog kezdeni nekem értetlenkedni és bizonygatni, hogy én így vagyok jó, ahogy. Ez mondjuk tényleg így van. Haha. “Még élni akarok.”  Ezzel kiverném a biztosítékot. Ennyi erővel azt is mondhatnám, hogy végig akarom még dugni fél Európát. Lássuk csak. “Azt hiszem, most külön kell lennünk, hogy később együtt lehessünk.” Ez nem rossz, de a tököm se akar később együtt lenni. Most mondjuk megspórolnám a hisztit, de folyamatosan zaklatna, hogy mikor van az a később. “Beleszerettem valakibe.” Ez elég véglegesnek tűnik, de tudni akarná, hogy ki az a ribanc, és soha véget nem érő faggatózás venné kezdetét, hogy hol ismertem meg, mikor jöttünk össze, jó volt-e a szex, megbántam-e, rá gondoltam-e közben, miért nem mondtam el, blablablabla… “Megcsaltalak.” Ugyanez. Jaj Istenem, az lenne a legegyszerűbb, ha szó nélkül eltűnnék, és soha többé nem venném fel neki a telefont, nem válaszolnék az sms-eire. Jó, kicsit tirpák dolog. “Még nem akarok gyereket.” A végén rávágja, hogy ő sem. “Én már gyereket akarok.” A végén rávágja, hogy ő is. “Most a karrieremre kell koncentrálnom.”  Tuti előjönne belőle az anyáskodó énje, és biztosítana arról, hogy mindenben támogat, türelmes lesz, építsem csak a karrierem, ő itt van és nem hagy magamra a legnehezebb időszakban. Kár. Várjunk csak! El kellene érnem, hogy Ő akarjon szakítani. Akkor mennyi felesleges sírást és üvöltözést megspórolnánk. Kicsit megjátszanám, hogy “Ó, jaj ne.”, aztán ennyi, kalap, kabát, viszon’ látás. De ezt túlságosan hosszú folyamat volna kivárni. “Valami elromlott, ez nem működik.” Ide hallom, ahogy mondaná: “De mi, mondd el mi a baj, megváltozom, csak mondd el mit csináljak másképp! Tudom, hogy szeretsz, ezt csak pillanatnyi kétségbeesés, hidd el, meg tudjuk oldani!” Nem, nem tudjuk, nem is akarom. Oké, most nagy a pofám, de igazából szerettem, meg szeretem most is. Csak nem úgy, ahogy kéne. Ahogy ő engem. De nem akarom megbántani. Aranyos lány. Ha azt mondanám “Bocsáss meg, de nem szeretlek úgy, ahogy kellene, és ahogy megérdemled. Sajnálom.”, tudod mi lenne? Elkezdené magát marcangolni, belülről emészteni, hetekig sírna és keresné az okát, hogy mit rontott el. Pedig semmit. Ez az érzés vagy jön, vagy nem. Vagy jön, és aztán megy. Nálam elment, mit csináljak?

 

Ha szakítasz egy nővel, miért akar mindig, mindenáron meggyőzni arról, hogy hülye vagy és nem is azt érzed amit? Csak el tudom dönteni, hogy együtt akarok-e lenni valakivel vagy nem. A nők esküszöm, azt gondolják, hogy mi, férfiak, szellemileg annyira visszamaradottak vagyunk, hogy nem ismerjük fel, ha valakit igazán szeretünk. Istenem, hányszor hallgattam már végig szakításkor “Tudom, hogy szeretsz. A szíved mélyén nagyon szeretsz, csak nem veszed észre. Nagyon meg fogod még ezt bánni.” Egyszerűen képtelenség tisztán, botránymentesen szakítani. Mit kell ehhez mondani? Basszus, már ennyi az idő? Nézd már megint ő hív, hogy hol vagyok, mit csinálok, mikor érek haza. Muszáj lesz beszélnem vele és szakítani. Indulok, majd hívlak, hogy mi volt.

 

 

- Szia Kislány, megjöttem. Mi ez a sok cucc, elutazol?

 

- Nem. Költözöm.

 

- Költözöl? Hova? Miért? Mi van?

 

- El. Te is tudod, hogy miért. Nem megy ez. Figyelj, szerintem zárjuk rövidre. Nem tudom, te hogy vagy vele, de én régóta nem vagyok boldog ebben a kapcsolatban, és szerintem te sem. Az lesz a legjobb, ha szépen, csendben elfogadjuk, hogy így alakult, és szakítunk. Nincs okunk haragudni a másikra, úgyhogy elválhatunk békében. Maradt még itt néhány cuccom, majd valamikor eljövök értük.

 

- De hé, várj már. Csak így? Van valakid? Vagy mi a baj? Nem akarod megbeszélni, vagy megoldani? Csak így félredobsz mindent? Én ezt nem értem. Velem van baj? De én szeretlek. Beszéljük meg.

 

- Bocsáss meg, de nem szeretlek úgy, ahogy kellene, és ahogy megérdemled. Sajnálom.

 

 

Ezután kisétált a lakásból. És én még soha életemben nem éreztem magam olyan szerelmesnek egyik nőbe se, mint akkor ő belé, a csukott ajtót bámulva.

Szólj hozzá a cikkhez