A harisnya legalább olyan fontos egy nő számára, mint a smink, vagy egy alapos bevásárlás. Egy jól eltalált harisnya amellett hogy a hideg napokon melegíti altájékunk, szerelmi életünk dísze is lehet. Legalábbis amíg le nem kerül...

A harisnyanadrág

A hose kötött vagy szőtt bokáig érő, ma úgy mondanánk, hogy macskanadrág volt, mely a lábra simult és melegítette azt. Az ónémet nyelvben a hose lábtakarót jelentett, ebből fejlődött ki a mai német Hose, nadrág szó. A chausse már harisnyaszerű anyagból készült és néha a lábfejre is ráborult. A chaussure (cipő) szót fedezhetjük fel benne. A XII. századtól a hose már kétszárú harisnyanadrágot jelölt, melyhez lábfejet is rögzítettek. Ez pótolta otthon a mamuszt, utcán pedig cipőt húztak rá.

A hose-t prémekkel is díszítették, hogy jobban melegítsen. Bumfordisága miatt elsősorban a férfiak hordták. Közép-Európában a XII-XIII. században férfiharisnyaként a comb felett a berhe övéhez rögzítve viselték, ebből 1500 táján fejlődött ki a harisnyanadrág, ezt az ülepnél középen összefűztek, elöl pedig nadrághasítékkal láttak el. A harisnyát a wamszra ráfűzték. Alapanyaga leginkább elasztikus gyapjú; a 16. század elejéig volt divatos.

A térdzokni őse 1500 körül az a harisnyanadrág lehetett, melynek különálló része volt térd alatt, melyet pántlikával kötöttek meg. Neve netherstocks volt, melyből ma a stockings (harisnya) szót hallhatjuk ki.

Alig száz év leteltével ezt a harisnyát bő spanyol bugyogóval kezdték viselni (trunk hose), majd ez a nadrág bevonult a divattörténetbe a harisnyával egyetemben, bricsesz nadrággá (vádliig érő nadrág) válván, melyhez masnival átkötött harisnyát hordtak az előkelőségek.

1589-ben igazi forradalom tört ki a kötőiparban. William Lee feltalálta a kézi harisnyakötő-keretet, ez percenként 600 öltést végzett, a kézi 100 öltéssel szemben. Az elv teljesen azonos volt a mai kötőgépek munkájával.

Az 1800-as évek közepén az iparosodás elérte a tricotage-szakmát: pamutkötőgépek készítették a varrás mentén összedolgozott, a láb formáját követő, lapos szemű harisnyákat, egyszerre akár 40 harisnyát gyártva. A felsőbb körökben általában fehér, díszes selyemharisnyák kerültek divatba, gyakran drága harisnyakötővel, egyébként többnyire gyapjúharisnyákat hordtak a XVI.-XVIII. században.

A szoknyák rövidülésével a XX. század elején egyre követelődzőbbé vált az igény a csinos, áttetsző és finom anyagból készült harisnyák iránt. Az 1900-as évek őrülete a selyembugyi és ing, melyeket harisnyatartós fűzővel viseltek. Mivel a pamut alapanyagú, lábat vastagító flórharisnyákat csak csúnya drapp színre tudták festeni, inkább feketét hordtak, melyeket a fűzős fekete csizmákkal egyetemben Toulouse-Lautrec képein csodálhatunk meg.

A lefutott szemet a hölgyek gondosan megstoppolgatták. Az új selyemharisnyák sokkal sérülékenyebbek voltak - ezek rendbehozatala során sok műstoppos gazdagodott meg. A használhatatlanul szétszakadt harisnyákat halott poraikban is megtisztelve őket válltömésként vagy ablaktisztító szivacsként hasznosították.

A "stockings"-et a harisnyatartó tartotta meg, a suspender, melyet vagy a derékövre erősítettek vagy a fűzőből lógott. A 20-as években már a harisnyákra erősítették a tartót a térd fölött, a rövidebb szoknyákhoz díszes, masnis harisnyakötőket álmodtak meg. A harisnya továbbra is kellék volt: bár arisztokraták számára gyártottak értékes hímzett harisnyákat, télen általában maradt a gyapjú fekete, nyáron a pamut fehér.

Az első színes rayon- és selyemharisnyáknak test- és barnás árnyalatai voltak. A testszínű selyemharisnya teljesen áttetsző lett, a hollywoodi sztárok előszeretettel villantották ki harisnyás lábaikat magasan felsliccelt estélyi ruháik alól. A hímzett harisnyákat gyakorta tollal, ezüst- és arany paillette-ekkel díszítették, a bokán bokaláncot hordtak. A Kék Angyalban Marlene Dietrich csábítói attribútuma harisnyás lába, mely példázza romlottságát.

A műselymet a mesterséges szálak követték, majd 1938-ban megszületett mindannyiunk hatalmas kedvence, a nylon szál. Az új nylonharisnyákat 1940. május 15-én kezdték árusítani az USA-ban, s négy nap alatt 4 milliót adtak el. A nylonharisnya bekerült a nőiesség fegyverei közé - ugyan a háború véget vetett fejlődésének, a megszállt országok hölgyei bármire képesek voltak, hogy megszerezzék. A háború után a megmaradt készletekre a nők rávetették magukat: 6 óra alatt 50 000 darabot vettek meg, máshol a zuhogó esőben 40 000 nőből álló sor kígyózott.

Három évre rá már normalizálódott a termelés, a selyemharisnyákat egyre határozottabban leváltotta a nylontermék. A körkötőgépek a második világháború után jelentek meg, maguk mögé utasítva a varrott harisnyákat gyártó pamutkötőgépeket. A szálak súlya alapján megkülönbözették a különböző "den"-es típusokat, a nyári 8, a mindennapos 15, a vastag 30-50 denes lett.

A legújabb harisnyák már csak combig értek, és speciális pánt tartotta meg a lecsúszás elől. 1958-ban pont a meztelenséget sugalló testszínű nejlonharisnya inspirálta a tervezőket: a ruhaaljat felemelték pár centivel, mely alatt varrás nélküli, finom testszínű harisnya parádézott. A hatvanas években a vegyipar, az anilinfestészet fejlődése elősegítette az extrém színek tartós festését, majd megszületik a spandex, egy idomuló anyag, mely a női testet ott modellezi, ahol kell.

Rövid idő múlva megszületett a harisnyanadrág, melynek bugyi-része feleslegessé tette a harisnyakötőt. A "tights" már szépen feszült a női testre, főleg a deering miliken anyagnak köszönhetően, mely erősen feszült és szép necc felsőrészt formált. A combkötő erotikus céllal persze megmaradt a hátul varrott harisnyákkal egyetemben, s nyáron a combfix is polgárjogot nyert.

A 100%-ban nylon alapanyagú harisnyanadrágok mellett, melyek deltoidmintásak, pöttyösek és csíkosak egyaránt lehettek, az őrülten laza 70-es évek nője hordott kislányos, csipkés bokazoknit harisnyanadrággal, térdzoknit, bordás és necc harisnyanadrágokat. Az 1980-as években az extra-rugalmas lycra szál tovább forradalmasította a harisnyagyártást, anyaga számtalan extravagáns harisnyanadrág alapanyaga lett.

Azóta a harisnyanadrágok formagazdagsága nem ismer határokat. A "fishnet" (halászháló) millió formája mellett virágminták, absztrakt minták, struktúra-mintás harisnyanadrágok uralják a piacot. A 90-es években a nők "harisnyafogyasztása" megduplázódott éves szinten, elsősorban az egyre határozottabb lábkultusznak köszönhetően, másrészt a harisnyanadrág olcsóvá vált. Kiegészítőként megszülettek a macskanadrágok (legging) és lábszárvédők is.

Harisnyakötő

A harisnya köré kötött vagy másként rögzített szalag a harisnya megtartására, mely a funkcióján kívül általában díszítőelem is. Már a középkorban is ismert (l. pl. a térdszalagrend megalapítását 1348-ban III. Edward angol király által).

1500 táján térd alatti pántként (jarretière) jelent meg, akárcsak a XVI. század második felében, többek között csipkével díszítve is. Nőknek különösen a XVIII. században volt divatos, feltűnő kivitelben, hímzetten, ékszercsatokkal stb. A térd felett vagy alatt megkötve, elasztikusan kötött kelméből készült, később spirálrugóval is, a XIX. század végén pedig gumibetéttel. Később a harisnyatartó megjelenésével kiment a divatból.

Zokni

Bokáig, illetve vádliig érő harisnya. A forma az ókor óta ismeretes. A kifejezés a római soccus szóból származik, mely zokniszerű házicipő, később pedig egy vádliig érő, puha lábbeli.

A harisnyával ellentétben a rövidebb zokni csak a XIX. század végén jelent meg újra. Kezdetben színes volt, később inkább fekete és szürke a XX. század közepéig. Az ötvenes-hatvanas években ismét színes lett, sőt mintás, de a természetes szálak helyett már inkább nejlonból készült. Sport- és szabadidő-ruházathoz nők is viselik.

Kapcsolódó link: www.protokoll-etikett.hu

Forrás: www.protokoll-etikett.hu

• harisnya története harisnyanadrág

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!