Újra van mitől félnünk!

A gyomorgörcs garantált, a szív a torokban dobog.

Az egyszeri Silent Hill-őrült érdeklődve várja az újabb bemutatót, hiszen az első rész teljes egészében, vagy talán csak nagyon kicsit adta vissza a játék hangulatát. Amikor belép az ember a moziba, és Leonard Cohen majd az Ocean-filmek soundtrackjei szólnak, valami egészen érdekes borzongás veszi kezdetét.

Amikor azután indulásnak a jól ismert fehér valami elkezd felé szállni, szinte kedve lenne elkapni egyet. És várjuk az ütést.

Hiszen a játék lényege éppen az volt, hogy akár órákat is rohangáltunk a feszítővassal és a zseblámpával, és nem történt semmi. Azután úgy megijedtünk, hogy azt sem tudtuk hol vagyunk, vagy kik vagyunk igazán.

Itt is benne van minden.

Meglepően benne van, hiszen a rövid játékidő nem nagyon hagy teret, hogy ki legyen fejtve a félelem, mégis megvan a ritmus, mintha egy rövidített pályán kellene lejátszanunk az éppen aktuális epizódot.

A történet egyben van, igaz teljesen leegyszerűsítve, hogy azoknak is érthető legyen, akik nem fanatikusok, és csupán egy alkalomra váltanak jegyet a horror-utazásra.

Heather Mason apja után ered Silent Hillbe, noha megtiltotta neki. A sötét oldal jó felét viszi magával, illetve magában, hogy brutális kalandok után mellé álljon a történet egyik nagyon híres, érdekes háromszögön alapuló fejjel rendelkező szereplője.

Amolyan adrenalinfröccsöt kapunk, repkedő belekkel, sok-sok vérrel, és sokszor bizony eltalált pontos ütésekkel, igaz ügyelve arra, hogy egy bizonyos szint felett ne jusson a szív a torkunkban. Ha tovább menne, már kiugrana...

Ritka a jó játékadaptáció, amely képes visszaadni az eredeti feelinget. Itt sikerült. egyetlen dologra lesz szükség az úgynevezett 4D-s mozikban.

A vér helyett kimosható festékre lesz szükség.

Vagy mindenkinél egy csomag váltóruhára...

Silent Hill - Kinyilatkoztatás (96 perc, rendezte: Michael J. Basset)