A Mozinet ebben az évben úgy tarol, hogy csak kapkodjuk a fejünket. Legfrissebb forgalmazású filmjük a Vaskarom, amit Sean Durkin rendezett, és aminek Erdély Mátyás az operatőre – aki a Saul fiának, illetve a Napszálltának is fontos kameraman-je volt. Március 21-től már megnézhető a magyar mozikban.

Gyönyörű, érthető történet elmesélésben, tiszta karakterfejlődésben, már-már művészi kameramozgásokban és képekben jelenítődik meg a Vaskarom: a film, ami egy valóságban is létező, texasi Von Erich pankrátor családról szól. A megfeszülés, a feszített tempó, ami miatt mindent azért teszünk, hogy jobb legyen a jövőben, illetve a megfelelés, az akarat, a nem tiszta öröm, ezek mind-mind érezhetőek a film elejétől kezdve. Benne van a levegőben a folyamatos készenléti állapot. Már a film második percében hatszázszor kerülsz – nézőként – önellentmondásba önmagaddal: a szív és az ész, az érzelmek és az előtted zajló rejtett tények csapnak össze a fejedben. Elhiszed, hogy az apa mindent a családjáért tesz, közben pedig valamiért mégsem tudsz igazán hinni ebben: érzed a feketeséget az átlátszó függöny mögött, a lelkekbe beleköltözött démoniságot. Mert ebben a filmben van valami misztikus és ördögi, ami rosszérzést kelt bennünk.

[photocredit: Mozinet]

Egyébként a film körbeér: az elején halljuk Zac Efron hangját narrátorként, és a végén ugyanezt a szöveget halljuk, de már nem Zac Efronként, hanem a karaktere, Kevin Von Erich szemszögéből értjük meg a kimondott mondatokat: közelebb kerülünk a súlyos mondatok jelentéséhez, a háttérben meghúzódó valódi szenvedéshez és démonokkal való megharcoláshoz… először a meghurcolás kifejezést használtam, és igen, azt hiszem, kifejezőbb is. Számomra már ez is a férfiak sérülékenységét fogja bemutatni. De miért várjuk el, hogy a férfiak ne csak valami nárcisztikus macsóként uralják állandóan a hatalmi rendszert, hanem engedjék meg a feminim-vonalukat egy kicsit előtérbe helyezni, ha közben nők ezrei vihognak halkan és suttogják a mellettük ülőnek, hogy „azért micsoda szexi pasi!”, ha az adott férfi póló nélkül, meztelen felsőtesttel jelenik meg a vásznon? Miért várjuk el, hogy a nőkben ne csak a jó külsőt, a szexet lássa az erősebbnek titulált nem, ha fordított esetben mi is ugyanezt tesszük velük? Mi jogon szólalunk fel a szexizmus ellen, ha mi nők is hajlamosak vagyunk tárgyiasítani? Csak mert egy férfi nem lehet áldozat, a nők pedig nem lehetnek bántalmazók? Csak mert most divat minél nagyobb feministának lenni úgy, hogy közben valójában a valódi jelentését sem ismerjük? Könnyű valami után menni gondolkodás nélkül.

A Vaskarom szembeállítja többek között a toxikus férfiasságot, az erőembert, a siker koronázatlan királyát azzal, hogy valójában milyen is a gyász, az elnyomás, milyen is a túlélés férfi szemszögből. Ez a játékfilm is egy lépés az erősebbik nem érzékenyítéséhez: magyar front vonalon ott van ezügyben a Lefkovicsék gyászolnak, így ha a Mozinetet nézzük – mindkét film magyarországi forgalmazóját –, akkor azt lehet látni, hogy 2024-ben nagyobb hangsúlyt kap a férfiak érzékenyesítése. De valóban erről szól, vagy az igazság az, hogy több férfi rendező és amblokk filmes létezik a szakmában még mindig? Egy új piaci rést fedeztek fel a filmesek, vagy őszintén meg akarják mutatni az eddig nem menő oldalt is, amit még nem ismételt unalomig általánosan a filmipar? Azt, hogy a férfiak is érezhetnek, és hogy az áldozat nemtől függetlenül is egy olyan személy, akit elhallgatás helyett bátorítani kéne. Patriarchátus rendszer a fő uralkodó manapság is, vagy tényleg közeledik az egyenlőség, illetve a sztereotípiák lebontása? 

Az apa, Fritz Von Erich (Holt McCallany játssza) háromszoros világbajnok pankrátor volt és hatszoros NWA amerikai bajnok. Minden, amit csak lehetett ebben a sportágban, megszerzett, kivétel a nagy és végső nehézsúlyú öv: attól mindig egy hajszál választotta el. Ez a filmben is csodálatosan van ábrázolva: az, hogy mennyire a rögeszméjévé vált, és hogy ez a vesszőparipa hogyan szállt át a fiaira. Mindegyikőjükből kérdés nélkül világbajnokot akart csinálni, és ahogy egyik nap a reggelizős asztalnál magától értetődően rangsorolni kezdi a fiait, egyszerűen megérted, hogy itt nincs más határ, csak az, amit Fritz, az apa annak tart. Itt nincs más út, csak az, amit a családfő engedélyez. Ismerős az, amikor valaki a teljesítményedet nézi, és az alapján dönti el, hogy mennyire is szeret? Amikor csak az számít, hogy mennyire vagy tökéletes egy elképzelt tervhez? Ismerős, amikor ketten is ugyanazt a munkát végzitek és ugyanúgy csináltok mindent, mégsem téged dicsér meg a főnők vagy a tanár, hanem a másikat csak azért, mert ő a kedvenc? Tehetsz bármit, meg is feszülhetsz, össze is roskadhatsz az igyekezetben, de sosem leszel elég jó. Vagy amikor veled kivételeznek valami miatt: nem a belefektetett munkádat nézik, hanem az alapján ítélnek meg, hogy x- és y-nak vagy a valakije.

Ez a film részben erről is szól: Kevin bármennyire is küzdhet, sosem lesz kedvenc az apa szemében, sosem előzi meg a testvéreit, Davidet és Kerryt. Elgondolkodhatunk azon, hogyha Kevin jobban ki tudná fejezni magát szóban, ha jobb szónok lenne, jobb lenne a saját önmarketingje és nem csak a ringben jelenne meg a maximalizmusa, akkor vajon ő lenne az első az apa szemében vagy itt sokkal többről van szó és ez csak a cukor a tortán? Ha egészen kiskortól kezdve az van kimondhatatlanul és kimondva is a levegőben, hogy akkor vagy valaki, ha tökéletesen teljesítesz, akkor felnőttkorban önmagadat és másokat is a tettek alapján fogod nézni: megtanulod, hogy a szeretet a teljesítménytől függ. Ennek a hamisságára, a nem valóságára rádöbbenni pedig igencsak nehéz folyamat, és nem is mindenkinek megy. Ráébredni, hogy a szavak jelentése is ugyanolyan fontos, és nem azért vagyok szerethető, mert tökéletesen teljesítek és minden 99%-ért csalódást okozok, az érzelmileg megerőltető. Ahogy például Kerrynek is: nem dolgozhatja fel azt a traumát, ami a nagy álma elvesztése után a lelkébe került, mert azonnal lecsap az apa és kedvesen, határozottan meginvitálja a családi pankrációba. De ez is egy olyan kijelentése Fritznek, amire lehetetlen nemet mondani. Kerry által is megnézhető az a belső folyamat, hogy mit tesz az emberrel a feldolgozhatatlan trauma akkor is, ha közben siker veszi körbe. Mert a népszerűség, a hatalom nem egyenesen arányos a kiteljesedett boldogsággal. Nem attól leszel könnyed, hogy mindenki felett állsz, és egyáltalán, tényleg állhatunk mások felett? 

A testvérek között ez a versengés, amit az apa talán akaratlanul is közéjük rak, nemhogy elválasztaná, hanem még jobban összetartásra ösztönzi őket. Olyan erős szeretet van köztük, ami egy biztonsági hálót alakít ki családon belül, illetve a világgal szemben is: elég erős, hogy összetartsa őket, de mégsem elég ahhoz, hogy az apát túléljék. A fiúk abban nőnek fel, hogy a névváltoztatás okozta átok ül rajtuk, és amikor bármiféle katasztrófa bekövetkezik, akkor az apa is egyből ezt hozza fel indoknak. De amikor nem is adnak ennek hangot a filmben, már te is nézőként egyből erre gondolsz: ha elég 10 perc ahhoz, hogy az átkot hozd fel magyarázatképp, akkor el tudjuk képzelni azt, hogy milyen lehet ennek fényében évekig élni? Felelősségvállalás helyett kapaszkodókat kreálni, mintha az élet rajtunk kívül történne meg és nem számítanának a döntéseink. Mintha a fiúk álmai semmit sem érnének, ha nem köthetőek össze a pankrációval. Pedig, ha jobban belegondolunk, Kevin lesz az, aki hajlamosabb lehetne arra, hogy az apára, Fritzre hasonlítson: a mindent a családért, illetve a sport imádatában, miszerint ha megszerzi a nehézsúlyú világbajnoki övet, akkor megmenti a családját. S talán, ha nem találkozik a Nővel, aki nem adja fel, aki mögötte van akkor is, amikor az átok élesítésében Kevin képtelen hazamenni, nehogy a megszületett közös gyermekükkel is ugyanaz történjen, mint a testvéreivel, akkor elképzelhető, hogy Kevin is a többiek sorsára jut idővel és a sírban végzi. Meg kell nézni a filmet, hogy kiderüljön, végül mi lesz a sorsa ennek a karakternek, akit Zac Efron játszik el a vásznon.

Sean Durkin rendezése nem egyszerű rendezés: érezhető és látható, hogy mennyire magáénak érezte a témát, hogy foglalkozott vele, és nem csak egy újabb filmet akart a repertoárjába. Nem egy jelölésre, egy díjra vágyott, hanem arra, hogy kihozza a színészeivel, a színészeiből a legjobbat, és hogy a néző ne maradjon csendben a látottak után. Ez egy gondolkodásra késztető alkotás lett: vizsgáld meg a családi és baráti viszonyokat, vizsgáld meg a döntéseid, az előtted álló életed. Vizsgáld meg a sorsot, de ne függj rá annyira, hogy mindent vele magyarázol meg. Könnyű beleveszni abba, amit a szüleink és mások várnak tőlünk, és nehéz azt mondani, hogy akkor most önreflexió jön, mert másokért nem tudok lenni önmagam nélkül.

… vagy mégis?

[photocredit: Mozinet]

• box Erdély Mátyás Lily James Mozinet pankráció Sean Durkin testvériség Vaskarom Zac Efron

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!