Többé már nem várok rád
Megszoktam. Az egyedüllét, amitől olyan sokan félnek. Számomra már nem ijesztő és nem hideg. Pedig volt idő, mikor még legnagyobb ellenségemként néztem rá. Igen, az egyedüllétre. Ami mostanra már tudom nem egyenlő a magánnyal. És mégis, néha kéz a kézben járnak.
Az ember mindent meg tud szokni anélkül, hogy észrevenné. Ami egykor kín volt, mostanra a mindennapok része lett. Ilyen vagy olyan okból kifolyólag, de különösen jól tudunk alkalmazkodni a világ dolgaihoz, és kicsit kevésbé jól a saját dolgainkhoz.
Vannak jó, vannak kevésbé jó és vannak rossz párkapcsolatok. És van olyan, amikor nincs senkid. Furcsa, de valahogy ez utóbbi a legritkább, hiszen már minden létező opció és szinonima megalakult arra, ha két ember csak úgy elvan egymással. Elvan. Érdekes, de számomra ebben a szóban tényleg nincs semmi. Semmi szerethető. Nem kívánok olyan kapcsolatot, amire az a jelző illik, hogy „elvagyunk”. Persze nem vagyok híve a címkézésnek sem, ugyanakkor akármelyik oldalról is közelítettem meg eddig ezeket a kapcsolati formákat, mindig arra jutottam, hogy akkor tud valami tényleg jól működni, ha engedjük magunkat beleolvadni. Ha nem csak úgy vagyunk, hanem van benne valami igazán szerethető számunkra.
Valahol félúton a romantika és a szenvedély között van egy állapot, ami körülölel mindent. És az jó. Mert benne tudunk lenni. Részeseivé tudunk válni. Az csak a miénk lehet.
Azt hiszem pontosan valami ilyesmi volt az, amiről az ember lánya esténként, lefekvés előtt ábrándozik. Aztán persze időnként a magány felüti a fejét és ránehezedik a mellkasodra. És egy napon, amikor éppen minden ellenem fordult, eldöntöttem, hogy elengedem a várakozást. Elengedem a fájdalmat, amit a múlt rakott rám. Mert bármennyire is ismertem jól a nehéz időszakot, a szívfájdalmat és bánatot, nem akartam többé ezt a fájdalmas komfortot magaménak tudni.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez