Nagyon nehéz az embernek ránézni, főként rálátni saját magára. Kifelé tekintünk. Másokat figyelünk, mások velünk szemben tanúsított viselkedéséből leszűrve határozzuk meg adott reakcióinkat. És csodálkozunk, hogy mások fájdalmas viselkedését magunkba engedve a pillanat végül nekünk fáj. Felnőtt testbe zárt gyermekek vagyunk.

Rengeteg meg nem értett, a múltból egymásra rakódott, fájó tapasztalások okozta sebbel. Talán még azt sem értjük igazán, miféle sebek? De hát én jól vagyok! Mondhatom. Biztosan? Nézd meg, hogy reagálsz, érzed magad, amikor kibillent, vagy megrémít egy zavaros helyzet, netán egy váratlan szituáció? Ahogyan arra válaszolsz, na, az vagy te. Felnőttként, nyugodtan állod a sarat, vagy megsértődsz és támadsz, mert sértett kisgyermekként még mindig lázadsz a téged értek ellen? Látod magad? Most is azt mondanád, hogy minden rendben?

Én egy a lelkünkön keletkezett sebről beszélek. Nyugi, neked is, nekem is van. Nincs olyan, akinek ne lenne, csak nem vagy rá tudatos. Kicsit olyan, mintha elesnénk és begyógyult csontunk fájdalma még midig az esésre emlékeztetne. Egy baleset után nehezen ülünk autóba, ugye? A sebek, érzelmi fájdalmak, félelmek szintúgy cserbenhagyásos balesetek tömkelege, amikor nem értettek, nem hittek neked, nem figyeltek rád. És te azt érezted, nem vagy szerethető. Önmagad iránti szeretetképességed sérült, amikor ahelyett, hogy meghallgattak volna lekiabáltak, csúnyán visszaszóltak, és ami még rosszabb figyelmen kívül hagyták örömödet, bánatodat, kíváncsiságodat, félelmedet, kétségbeesésedet egy olyan helyzetben, ahol támogatásra, megerősítésre, elfogadásra lett volna szükséged.

Az elutasítás annyira megrémített, hogy még a kifújni készült levegőt is elfojtottad magadban, nem hogy az érzést, amiről eldöntötted, benned helye nincs, tehát nem érzed! Csakhogy reakcióidon át ventilál sértettséged.  

Azóta minden helyzettől, ami az eredeti szégyenre, elhagyatottságra, mint lelkedbe égett tetoválásra emlékeztet, félsz. Ma is. Félsz, hogy újraéled a fájdalmat. És tudod, mikor azt mondom, hogy egy helyzet mindaddig ismétli önmagát, míg az általad megélt érzések meg nem gyógyulnak, arra gondolok, amikor a párkapcsolatodban újrajátszod. Minden emberi kapcsolatodban, amin fájdalmad átsüt. Vannak hasonlóságok? Aha. Szóval, amikor párkapcsolatodban a társad elutasít, lekiabál, vitatkozik veled, mellőz, kioktat, a gyermekként egykor átélt szituációt élteti veled újra. Hogy érzed magad? Fáj? Igen. Ott sérült a lelked. Ott kell felnőnöd. Mert nem kihasználnak, te nem állsz ki magadért. Nem is tudod, hogy megteheted. Nem elhagytak, te szigetelődtél el. Védekezésből. Hagyd abba! Cselekedj másképp, hogy érezhess másképp!

Nem kiabálva, konstruktívan, oly módon, hogy mások is érthessék jóságod határozottságát, ami ellen apellátának helye nincs! Határozott. Imádom a magyar nyelvet. Határozd el! Határozd meg magad! Te mutatod, hogyan bánjanak veled. Te légy a példa önmagadnak. Ne húzódj vissza, mert akkor újra vesztésre állsz. És ezzel a másiknak is csalódást okozol. Erősnek akar látni, méltóságteljesnek, aki tisztelve önmagát társában is tiszteletet kelt. Fel kell nőnünk egymáshoz! Vitás, konfliktusos helyzeteinkre gyógyulást hozva, csináld másképp! Akkor is, ha fáj. Ne megsértődj, helyette fogadj el!  Az van, ami van, és ami nincs, az is van. Hidd el, sértődésből több háború származik a világon, mint szándékos sértésből. A benned felbukkanó érzés a kulcs. Csendesedj le, mint fodrozódó víztükör, ami lassan bár, de mégiscsak kisimul, a te legnagyobb örömödre. Mert jól vagy.

Képzeld el, mintha üvegfalon át néznéd az üvöltő oroszlánt.  Lehet, összeszorul a gyomrod, hátha a fal mégsem véd meg, ám hogy pár perc múlva sem történik semmi, megnyugszol és elkezded valóban látni őt. Csodálni sörényét, megérteni kiáltását, erejét vizslatni, vajon mit csinál? Miért teszi ezt? Mit akar? Abban a pillanatban, ahogy megfigyelővé váltál lettél a helyzet és önmagad ura. Mert nem bevont, hanem fókuszod által kívülállóként érteni akartad őt, anélkül, hogy eggyé váltál volna félelmeiddel. Megvan? Most ezt a képzeletbeli érzést ültesd át a legnagyobb mumusodra. Mint Harry Potter!

Nem haltál meg! Nem történt semmi! De jó! A félelem csak egy a fejedben lejátszott vészforgatókönyv, miszerint megsemmisülsz, és végleg elveszel. De, hát még mindig élsz! Nézel. Figyelsz. Érteni akarsz. Ilyenkor láthatod magadat kívülről, hogy rájöjj, tulajdonképpen minden krízisben az a kisgyermek akarta elfogadtatni önmagát, akit egykor nem vettek komolyan. Jól megtanultad mit nem tehetsz, igaz? Most tanuld meg, azt, hogy megteheted! Sőt, tanuld meg hogyan! Bántottak? Azóta félsz a másik felborzolt sörényétől. És, hogy ezt a félelmet kivédd, lehet, ma épp te támadsz, te zárod el magadat. Bár várod, hogy valaki átugorja önként emelt falaidat, mi lenne, ha magadtól leengednéd?

Önmagadat felnőttként tanítva, érzéseidet a félelemről leválasztva kell meggyógyítanod.

Nyugodt megfigyelőként a helyzetre adott felnőtt válaszreakcióiddal válsz érzéseid gyógyítójává. Eleinte nehéz. Igen. Az, és nagyon. De vállald el megértéssel! Mit mutat a helyzet magadról? Megijedsz, ha kiabálnak veled? Aggódsz az ismeretlentől? Ki félt? Ki nem engedte, hogy kifejezd kíváncsiságodat, megtedd amit akarsz? Félsz szeretni? Ki bántott a szeretet nevében, közeledésed viselkedésével elutasítva, azt tanítva, hogy szeretni nem biztonságos? Hogy szeretni fáj? Nem, nem fáj, mert az nem szeretet!

A szavak és mozdulatok azért vannak, hogy bölcsebben védd magad. Ne támadással, önkifejezéssel. Egyben megengedve a másiknak, hogy félreértsen. Mert az sem számít. Majd menet közben korrigálunk. Kifejezni önmagadat, egyenlő azzal az érzelmi gyógyulással, ami végül felszabadulttá tesz. Az érzés, hogy bármi történik, képes vagy ellentétes irányú hatást kifejteni, mint az a helyzettől elvárható volna, erőt ad. Én hatok, én teremtem a saját érzelmi állapotomat, és ezt senki nem veheti el tőlem. Ha nem sikerül, odébb állok. Megtanultam a szeretet leckéjét, és aki nem képes a legjobb szándékom ellenére sem a felém fordulásra, azzal nincs dolgom. Nem vagyok bokszzsák, sem áldozat. Nem magyarázkodom, nem koldulom a megértést, felismerem, ahol nincs helyem, mert már tudok különbséget tenni. Szabad vagyok! És ami a legfontosabb, érzelmileg gyógyult.

Azzal maradj, aki őrültségeddel együtt fogad el, ne egy idiótával, aki megmondja, hogyan viselkedj!

Nem az a lényeg, hogy valaki szétszed, azt sokan megteszik. Azt a valakit találd meg, aki abban segít, hogy összerakd magad. De neked is akarnod kell a változást, akkor is, ha olyan dolgokkal kell szembesülnöd, amiket egész életedben, zsigerből tagadtál. És hidd el, még most is tagadod. A különbség annyi, hogy bár még nem tudod hogyan, miként bújsz elő önmagad elől, de már akarod! Először az elmédet kell megnyugtatni, ott a félelem. Az eddigi hited. Takaród a valóságon.

Ahol a szíved, arra indulunk. A többit rám bízhatod…

További írásaimért kattints a honlapomra.

• érzések lélekhangok

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!