Az én legnagyobb félelmem az, hogy egyszer elveszítem a szüleimet

Egyszer megkérdeztem egy ismerősömet, hogy mi a legnagyobb félelme. – Nem, nem kérdezem meg mindenkitől, de a beszélgetés ezt hozta. – Az ismerősöm pedig durván fél másodperc gondolkodás után úgy válaszolt, mintha ez teljesen magától értetődő lenne. „Attól, hogy egyszer elveszítem a szüleimet.”

Kérdőn néztem rá, mert a legtöbb ember erre azt válaszolja, hogy a kígyóktól, a bezártságtól vagy a liftektől. Egy olyan pasi, mint ő, pedig attól szokott félni, hogy az izmai egyszer csak összeesnek vagy valami hasonló. Látva értetlenkedésemet azonban kifejtette.

„Amíg itt vannak nekünk minden nap, észre sem vesszük, hogy mennyit is jelentenek nekünk. Nem értékeljük eléggé, amikor anyukánk kaját küld, vagy ha az apukánk egyszer csak felhív, mert már három napja feléjük sem néztünk. És itt rontjuk el. Mert nem vesszük észre, hogy mégis mit jelentünk mi nekik. Nem tudjuk, mert nem érezhetjük addig, amíg nem válunk mi is szülőkké. De sokszor még az után sem. Tudod, én sokat gondolkoztam ezen és azóta sokkal jobb a kapcsolatom a szüleimmel. ”

Az én legnagyobb félelmem az, hogy egyszer elveszítem a szüleimet - KERESD A NŐT - Lélekhangok - család, halál, lélekhangok, szeretet, szülők,

Bólogattam és úgy tettem, mint, aki érti, hogy mire gondol, de nem igazán értettem. Aztán, amikor a beszélgetésünk után nem sokkal meghalt egy csoporttársam apukája, azt hiszem megértettem mire gondolt. Nekem pedig a temetésen eszembe jutott az enyém, akivel épp indulás előtt vesztem össze, mert szerinte még mindig túl gyorsan vezetek. Megszorítottam a kocsi kulcsát a kezemben és eldöntöttem, hogy ha hazamegyek, elmondom, hogy igaza volt és lassabban fogok vezetni.

Azonban, amikor hazaértem olyan dolog történt, amire nem számítottam. Megöleltem és elkezdtem sírni, közben pedig a kulcsot szorongattam. Apa tudta. Mert a szülők tudják, érzik, hogy mire gondol a gyerekük, akkor is, amikor mi még nem tudjuk. Mert a szülők már csak ilyenek, épp ezért kell megtanulnunk jobban értékelnünk őket.

Te pedig most ezt olvasod, és kicsit talán még mosolyogsz is rajtam és a messzemenő következtetéseimen. És ez rendben is van, de felhívtad ma már anyukádat?

Gódi Réka

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!