Rendkívüli emberek az életemben

Nagyon fázom. Huszonöt fok alatt meghalok. Nem csak simán fázom, hanem a csontjaimban érzem a hideget. Belemászik.

A kádba forró vizet engedek. Habbal. Ahogy elnyúlok benne és közben Chopin szól, átfut rajtam, hogy milyen szerencsés vagyok. Aztán rögtön figyelmeztetem magam, hogy ez nem szerencse. Nagyon sok munka. Az, hogy péntek reggel egy kád, forró vízben ülhetek Chopin-al, nem szerencse kérdése volt. Valahogy bekúszik a kép, ahogy a külvárosban, harminc perce gyalogolok a térdig érő hóban, táncórára. Aztán a gimibe. Aztán az Akadémiára. Már akkor is utáltam a hideget. Bekúszik az is, hogy mennyire egyedül voltam. Aztán az albérletek, az éhezés, a fázás megint, az éjszakai munkák, a cigányélet, a tragédiák. A veszteségek. Sok volt. De vitt. Előre.

Rendkívüli emberek az életemben - KERESD A NŐT - Lélekhangok - érzések, lélekhangok, nosztalgia,

Ahogy a hab alá bújok, próbálok minden meleget magamba szívni, hogy kitartson a temetőben. Temetésre megyek. Persze tudom, hogy nem fog kitartani, mert még a lelkem is fázni fog. Reszketni.

Ahogy bebugyolálom magam eszembe jut az exem sokat hangoztatott mondata. " Embersznob vagy. Csak olyanok felé tud mély érzésed lenni, akik nagyon különlegesek. Akikkel van valami saját világotok, ahova "halandó" nem tud belépni. Ott persze szavak nélkül is értitek egymást. Csak ők tudnak örökre megmaradni benned." Azt hiszem ez volt az utolsó mondata, amire emlékszem. Meg arra, hogy igaza volt.

Ahogy behajtok a temetőbe, már tudom, hogy tényleg igaza volt. Lehet, hogy rendkívüli az életpályám. Az. Többnyire senki nem tudja, mi munka volt ez és micsoda önfegyelem. De nem is érdekel tudják-e. Valójában nem a rendkívüli életpálya az, ami meghat. Hanem a rendkívüli emberek. Azok, akik kísérnek és kísértek, akikkel, szagról, illatról, mozdulatról, mosolyról, láthatatlan dolgokból ismertük fel egymást. Ők azok, akikkel beleírtuk egymást, egymás sorsába.
És ez nem múlik el. Mindegy mennyi időt töltöttünk együtt, ez átível téren és időn. A sejtjeimben lüktettek az idők végezetéig. Bennem dobogtok.
Fázom. Hiába a sok év. A pap kántál. Megfagy a lelkem. A pillantásokból felismerem, hogy ugyanazt érezzük. Azok, akikkel beleírtuk a sorsunkba egymást, ugyanúgy ölelnek. Tíz év után is. Ez az igazán rendkívüli az életemben.

Akit egyszer megéreztem, nem múlik el belőlem. Tényleg rendkívüli a világom, és benne Ti. Néhányan. Mást nem is engedek be. A tiétek vagyok. Fehér rózsa konyul. A hó roppan. Csendes a temető. Utálom az egészet. De ha már itt vagyok, elmegyek azokhoz, akik a falkám tagjai.

A testvérem sírjánál cigarettára gyújtok, mert megígértem neki, hogy, ha már nem is dohányzom, a sírjánál elszívok egyet. Imádott dohányozni. Elmondom neki mik történtek. Meg, hogy rohadtul hiányzik, mert rendkívüli. Szinte hallom, ahogy fújja a trombitáját. Zseni volt.

Aztán a gyerekkori szerelmemnél állok. Hosszú történet. Miután megkérte a kezem, egy autópályán halt meg. Túl fiatalon. Rendkívüli ember volt. Élsportoló.
Szétfagy a lelkem. De még sincs semmi, ami fáj.

Akit szagról, illatról megérzek, aki rendkívüli, az a sejtjeimben lüktet. Első látásra. Az idők végezetéig. Még magukat sem tudják kiűzni onnan. Soha sem. Végigkísérjük egymás életét.

Barna Berni megjelent könyvei:
The One- A Könyv
A férfi-nő mítosz

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Barna Berni

Csak nemrégiben jutottam el oda, hogy le merjem írni magamról azt, hogy: Író. Egy megjelent és egy megjelenésre váró könyvvel és számtalan írással a hátam mögött. Szóval, író vagyok. Írónő aki szenvedélyesen kutatja azt, ami a felszín mögött van és csak ritkán látható. Ehhez be kellett járnom a fél világot és a saját útjaimat is. Azt az utat, ami szerintem az egyetlen út, mi egymáshoz vezethet minket. Az önismeret útját. Erről írok, néha szépen, néha nyersen, de remélem őszintén. Napi Júlia: Ki is valójában Júlia? Júlia minden létező. Istennő, királynő, gyermek, anya, feleség, szerető, szabályos és szabálytalan, elveszett és erős, önálló, tévelygő, céltudatos, forró és hideg. Júlia mi vagyunk, mi, Nők, minden minőségünkben megnyilvánulva. Vannak korlátaink, de ezeket a korlátokat valójában mi hoztuk létre önmagunk számára, mert azt hittük, majd megóv a csalódásoktól. Aztán még is csalódtunk, majd újra és újra felálltunk. Megértettük, hogy valójában Júlia a sérüléseitől lett erős, mert ezeken keresztül felfedezhette azt: Ki is Ő valójában? Júlia én vagyok és te vagy. Ezek a mi történeteink.