Azon gondolkodtam mi az, ami annyira más lett. Hogy mit hiányolunk a legjobban? Nyilván a legkielégítőbb és evidensebb válasz a: mindent. Mi van akkor, ha igazából az apróságokat nagyítjuk fel? Hogy nem járhatunk most plázákba, hogy nem tudunk elmenni szoláriumba vagy éppen kicserélni amit vettünk és mégsem tetszik.

Mindenkinek ajánlom, hogy ezt vegye tudomásul. Ami most van, el fog múlni. Ezért mindenki nagyon becsülje meg. Mindent amije van. Ne a kis dolgokra koncentráljon! Próbálom úgy felfogni, hogy az élet megtanít várakozni. A szerelmi csalódások mindig fájnak és el kell őket szenvednünk. Most próbáljuk meg egy kicsit minden fájdalmunkat elengedni. Gondolkozzunk azon, hogy mi okozott fájdalmat a múltban, hogy mi tesz igazán az életben boldoggá.

Mi lenne ha eszedbe juttatnám a gyermekkorodat? Képzeld el, hogy most történik csak fordítva. A szüleid nélkül kell járni tanulnod. Mert most nincsenek, nem lehetnek ott veled. Élnek, nagyon kívánom, hogy éljenek sokáig! De most nem lehetünk együtt, most úgy kell együtt lenni, hogy távolról vigyázzuk egymást. Most nekünk kell félteni a szüleinket, az Ő szüleiket. Vigyázni kell a gyermekkorunk gondolatára, mert mint latszik, az életünk egy pillanat alatt megváltozhat és a megszokott körülmények is napokkal később emlékként maradnak az elménkben.

Ha valaki megkérdezne, hogy mi fáj nekem, én is azt mondanám, hogy minden. De belegondoltam a napokban azokba is amikbe lehet, hogy ti még nem. Én gondolok a szerelemre, most is. Én kicsit hagyom, hogy fájjon, hogy cirógasson a csalódás emléke, persze csak ami még maradt bennem. Én gondolok a hiányosságaimra, mert tudom hogy vannak és bennem szunnyadnak. Én magammal, a lelkemmel törődöm, hogy úgy tegyem jól a dolgom, ahogy a körülményeim engedik. Megteszek mindent, miközben nem tehetek semmit. Gondolok a dühömre, aminek a hétköznapok nem adtak helyet. Ami most néha jobban és néha kevésbé uralkodik bennem. De valahol hálás vagyok, hogy tudok most ezekre a dolgokra koncentrálni. Közben rettegek, hogy mi lesz majd velem, velünk és mekkora károkat fog okozni ez mindnyájunknak. De minden életünkben küzdeni kell bizonyos dolgokért. Azért is, ami egyértelmű. 

Azt hiszem, ez aggaszt minket, a várakozás. Mert ebben nem vagyunk jók. Csak mindent akarunk és lehetőleg azonnal. Türelmet tanulunk és alázatot, hogy megértsük mit jelent a türelem. A világunkat mi alakítottuk ki és vissza is fogjuk kapni előbb vagy utóbb. A kérdés, hogy ezután mi fog változni?

Talán majd mindenki megtanulja értékelni a természetest, a mindennapit és az eredendően fontosat. Talán a világ újra szép lesz, újra eszünkbe juttatja ez a helyzet a távoli messzi kincseket. Az öregség szépségét és annak velejáróit. Közelről láthatjuk a változást, ahogy a szokás fellazul, amikor a lényeges átértékelődik.

Szerencsés az, aki elmondhatja, hogy nyert valamit ez idő alatt. Például, önmagát! Hogy tudja kit zár ki és kit enged közelebb, hogy nem fél attól, hogy ha visszakapja az általa megszokott életet, jól fogja használni azt. Ha valakinek kérdése volt pár hete, most tegye fel! Most van idő a mában lenni, a választ megfogalmazni és átgondolni azt. Most nem sietünk, nincs hová és elcsendesedett minden. Nem, nem karácsony ez. Emberek mennek el, miközben nekünk egy feladatunk van, otthon maradni! Ez csak a lelkünk elcsendesülése, ahogy üvölt bennünk az űr. Hagyjuk, tomboljon! Az összes toporzékoló gyermek üsse a fejét a falba, de azt bárki megteheti. Az okosak pedig próbáljanak rálelni valamire, amire nem lett volna elég alkalmuk a mindennapi éleben!

• érzések megpróbáltatás önismeret világjárvány

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!