Párkapcsolati motiváció?
Jól tudja rólam mindenki, hogy imádom a kávézókat, s ha csak tehetem, s az időjárás is kedvez, megengedem magamnak azt a luxust, hogy a ragyogó napsütésben fogyasszam el a délutáni kávémat. Ilyenkor szívesen hallgatom mások beszélgetéseit, ami valahogy adja is magát, hiszen egy belvárosi kávézóban, ahol egymás hegyén-hátán ülnek az apró asztaloknál az emberek (s ahol általában egyedül kávézom és olvasok), akarva-akaratlanul halljuk, miről beszélgetnek mások…
A szomszédos asztalnál egy 45-50 éves férfi beszélget egy ránézésre harmincas nővel.
- Új barátnőt szeretnék -, mondja a férfi, kizárólag 21-25 éves nőben gondolkodom, idősebb nem kell, nálam 25 a felső korhatár. Van is kilátásban egy 21 éves lány, még nagyon fiatal, nyitott, érdeklődő, élettapasztalata alig, azt hiszem, épp jó lesz nekem. Az a fajta, aki még nem igazodik el a világban, hogy úgy mondjam, azt sem tudja, merre megy a villamos – nevet –, nos, én épp ilyenre gondolok. Idősebb nők nem jöhetnek szóba, azok már másra vágynak, kezdenek komolyodni, tervezgetnek, okoskodnak.
Folyik tovább a beszélgetés, főleg párkapcsolati témákról.
- Az egyik barátom találkozott egy fantasztikus nővel - veszi át a szót a nő -, a csaj valami nagy cégnél dolgozik, hogy pontosan mit, azt nem tudom, de havi egymilliót keres. - Azt a nőt el kell venni - mondja erre a férfi - ne is gondolkodjon tovább a barátod. Ha normális és jól keres ne válogasson tovább, fontos a pénz. Persze, lehet, hogy vágyik a nagy szerelemre, meg romantikára, de így is úgy is kiábrándulnának egymásból, ahogy elmúlik az a nagy szerelem. Ha viszont eleve nem a nagy érzelmekre alapozzák a házasságot, akkor sokáig életképes lesz a kapcsolat. Ma már egy épeszű ember nem azt az őrült nagy szerelmet várja, ami, ha jön is, elveszi az ember eszét, pénzét, aztán nem marad utána semmi.
Hát így állunk – hümmögök magamban, míg rendezem a számlát, és távozom. Ez lenne ma a motiváció a kapcsolatra? A nő legyen fiatal (korhatárral) és használható, akkor jöhet számításba. Vagy keressen jól, akár jobban is, mint a férfi és akkor van értéke. Nem értem, és őszintén szólva nem is szeretném megérteni ezt a gondolkodásmódot.
Mert hol a szeretet, a társtudat, az összetartozás, ami tartalmat ad az életnek, a mindennapoknak? Tudom, elcsépelt gondolat, ráadásul menthetetlenül romantikus vagyok, s ha ez még nem lenne elég, oly mértékben hiszek a sorsban, hogy az már nem normális – legalábbis ép ésszel mérve nem az. De akkor is! Ez nem lehet egy ember hozzáállása az élethez, nem lehet csak ennyi az élet, amivel a halálunk napján elszámolunk (a másik mániám…), nem elégedhetünk meg felszínes örömökkel. Az élet értelme az élet maga: ha tovább akarnám boncolgatni a kérdést, a szeretetteljes érintést nevezném az életerő forrásának. Azt a fajta érintést férfi és nő között, ami olyan erőket mozgósít, mint semmi más a világon, ami irányban tart, amit nem kell magyarázni, és ami élhető életet teremt. Nos, a fenti beszélgetésben elhangzottak nem esnek ebbe a kategóriába, s akármilyen modern világban élünk, ez rendkívül szomorú…
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez