Orális ranglétra, avagy számít-e a mélytorok a boldogulásnál

Az egyik ügyvéd barátom éppen egy hölgyet képvisel főnökével szemben. A vád: szexuális zaklatás. Dióhéjban a történet előzménye: A “főnök” megkérdezte, hogy mire hajlandó a hölgy, hogy magasabb pozícióban dolgozhasson. Szép dolog a cégen belüli előremenetel, főleg ha van alapja…

Manapság az emberek sokféle módon igyekeznek előrejutni a karrierjükben. De vajon kik az élet igazi befutói? A hajtós, teperő nyálgépek, vagy tudásuk legjavát adó saját belüket kihajtó dolgozók, vagy a vállalati party-arcok? Netán azok a pöcscibálók, akiknek a nevét hamarabb tudja a főnök, mint a tiédet, hiába főzöd neki már tíz éve azt a rohadt kávét? Íme, a világ ranglétrájának sorrendje, csak hogy tudd, hol szúrtad el az életed. (Sajnos) Biztos vagyok abban, hogy sokan tapasztalták már azt az elkeserítő érzést, hiába adják tudásuk legjavát, diplomával kezükben még is takarítanak, sültbrunyót sütnek, vagy valódi végzett szakmunkásként (Igen, a szakmunkások is olyan értékes emberek, mint a diplomások. Hiszen hiába a sok iskola, ha nem tudsz felhúzni egy kerítést, hogy a szomszéd ótvaros ebe, ne vizeljen a pázsitodra. De arról se feledkezzünk meg, a házadat ők húzzák fel, ők szolgálnak ki, termelnek, javítanak. Igazából szart sem érne egyik ember a másik nélkül. Jobb, ha ezzel tisztában vagyunk és ezt itt az elején le is szögezzük).

Szóval mindenki otthon tengődik, mert nincs kerítés, amit építhetnének (nem azért mert valakik elhordták a téglát, mint a Szabolcsban). Nincs hely: ahol felszolgálhatnak, nincs hely, ahol tudásuknak megfelelően dolgozhatnak, mert nincs szabad pozíció, hiszen munka helyett oda jár be valaki dugni, ahol a képesítésük alapján nekik kéne dolgozniuk. Lássuk be, a világ fenekestül felfordult, mint amikor tíz Unicum-fröccs után próbálunk hazatekerni a bringával a bázis presszóból, mert nem hogy hitelünk, de agyunk sincs már többé. Mindenki mindent dolgozik, mindenki mindenhez ért, mindenről van video a youtube-on. Eljön a nap, mikor nincs tovább karrier, a sikertelenségtől magunkba roskadva törjük a fejünket, hol is csesztük el. Hogyan lehet, hogy az állig érő szarban senyvedünk, és már annak is örülnünk kell, ha nem hullámzik. Eközben mások boldogulnak, haladnak, pedig láthatóan olyan hülyék az élethez, hogy azon is csodálkozunk, hogy képesek szaporodni, fizetni a számlákat, sőt olykor levegőt venni (méghozzá teljesen önállóan). Ezért jogosan meg tudjuk kérdőjelezni a létezésük fontosságát.Munkájukhoz nem értenek, hentesként bankszektorban dolgoznak, vagy marketingesként olyan bénák, hogy még kokaint sem tudnak eladni az elvonó művészbejáratánál, sőt, még egy celeb bulin sem, ahol legalább van pénz. Ennek ellenére még is ott vannak a szeren. Előléptetés jár nekik, siker és dicsfény, már csak azért is, mert jól használták az irodai tűzőgépet. Valahol itt lehet a hiba, ahol az emberek súlyos többsége elvérzik. Ahol elveszti társadalmi fontosságát: nem dobják be, vagy adják el magukat az előléptetésért és a pillanatnyi hírnévért. Amikor jönnek a lehetőségek, kínálkozik a szereposztó dívány, privát elbeszélgetés az irodában, esetleg egy “üzleti” megbeszélés a főnökkel, vagy a kérdés: hogyan tennéd boldoggá a főnököd? Ekkor nemet intenek és vége mindennek, mehetnek a bús francba a kevesébe odaadó munkavállalók.

Szóval, van aki nemet int, van aki térdel és pillanatok alatt kúszik feljebb a ranglétrán, míg te a jobbik esetben csak stagnálsz. Egy helyben toporogsz, pedig te dolgozni akarsz. Fizetni, azt a tetves számlát és néhanapján elvinni a párodat egy Mekinél nem sokkal, de jobb étterembe. Szóval semmi más extrát, csak élni, boldogulni akarsz. Az orális sikereket elérő embereket optimális forgatókönyv alapján mélyen elítéljük, mert hát így tanította nekünk a jó édesanyánk. Tanítás ide vagy oda, mégis teret engedtünk az orális karrieristáknak, és az ilyen elvárásokkal rendelkező vezetőknek. Magunkra hoztuk velük a bajt, és szépen megtelepedtek világunkban, mint lábon a körömgomba.

Szóval sokan hangoztatják, hogy ez a helyzet és igenis létezik, jelen van. De valójában, hogy van ez? Miért lehet orális globális sikereket elérni egy munkahelyen vagy a médiában mély bólintásokkal, akkor is, ha olyan hülye a tag, hogy egy ácskapocs is bonyolultabb működésű nála? Mikor jöhet el a pont, amikor a munkavállaló munkájának minősége, elhivatottsága számít a megítéléskor, és nem torkának mélysége, gyomra erőssége? Mikor fog újra számítani a valódi érték és mikor küzdünk majd nyilvánosan a karrier gyilkos orálistákkal (eltekintve attól, hogy nő vagy férfi az illető). Ez itt a kérdés.

Képünk illusztráció!

https://www.facebook.com/csabaimark/

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!