Ha öt vagy hat évvel ezelőtt valaki ezt kérdezte volna tőlem, rögvest rávágom, hogy az, aki jobban ismer önmagamnál is, és aki csak jót szeretne nekem. Aki soha a büdös életben nem akar bántani, akivel, ha össze is veszünk, mindig ki fogunk békülni, örökre itt lesz, mert hiába hibázunk mind a ketten, meg tudunk mindent oldani. Amikor ma reggel megkaptam ezt a mondatot, felnevettem.

Aztán leültem és potyogtak a könnyeim, mintha dézsából öntötték volna, és bármennyire igyekeztem belül megállítani, csak folytak tovább. Mintha valaki belül azt mondta volna nekem, hogy sírj csak sírj, jobban leszel utána. Majd a barátom hozott egy üveg bort, hogy akkor igyunk.

Volt idő, amikor mindennek és mindenkinek meg szerettem volna felelni. Nagyon hamar függővé váltam az emberektől, vagy maguktól az érzelmektől. Úgy éreztem, hogy nem érdemlem meg azt, hogy szeressenek, hogy elfogadjanak, mert jelentéktelen vagyok a többi emberhez képest. Ha nekem támadtak, vagy ha veszekedtem valakivel, akkor is egyből magamat vettem számba, hogy mennyire idióta vagyok, hogy veszekedtem, és amúgy, alapjáratban véve, az én hibám. A mostani énem már másképp van jelen. Jó persze, még mindig bennem van, (ilyen esetekben főleg), az az önbizalomhiányos lány, aki epekedve várja, hogy szeressék és elfogadják, és ezért akár mindent is megtenne, de már csak részben. Mert közben ott van bennem az a Nő, akivé váltam: aki megannyi gödörbe esett bele, mélységekben úszott a cápákkal és a világgal szemben, aki menekült kapcsolatokba, vagy aki éppen elmenekült belőlük, aki önmagát rombolta le újra és újra, hogy aztán lassan, de biztosan felépítsen egy valódi öntudatot, ami pontosan tisztában van azzal belül, hogy tükrei vagyunk egymásnak. Amit a másik a fejedhez vág, az igazából nem neked, hanem saját magának szól. Amit a másik fejéhez vágunk, az nem neki, hanem önmagunknak szól. Oda-vissza működik a tüköreffektus. Ez az első olyan nagy igazság, amit próbálok sosem elfelejteni.

Így ma reggel, miközben ledobtam a telefont az asztalra, majd leültem az „írószobámba” a székre és elkezdett patakokban ömleni a könnyem, természetesen első kérdésként a már-már tipikus kérdésem jelentkezett, miszerint az, hogy „tényleg ennyire szar ember vagyok? Hogy tényleg nem volt ott mellette, és minden önzetlen tettem csak a képzeletem szüleménye? Hogy valójában tényleg önző vagyok? És vajon mennyire vagyok most önző, hogy érzem, hogy most kellenek a legjobban, de inkább bedőlök neki és elsétálok?” Később, percekkel később, azt mondtam ki, hogy ha tényleg annyira hazug lennék, akkor hogy lehetséges az, hogy simán odaadom a telefonom a barátomnak is, hogy nézze meg az üzeneteket, a kódommal együtt? Hogy lehet az, hogy senki előtt sincsen semmiféle titkom, és miért nem hiszi ezt el nekem, miért nem látja azt, ami vagyok? Bármiről is van szó, bármi is történt a múltamban vagy a jelenemben, akkor sem titkolózom. Ez voltam, és ez lettem én. Hogy kibogozhatatlan és felfoghatatlan néhány cselekvésem a múltamban, vagy épp egy kapcsolatomban? Szerintem az vesse rám a követ, akinek nincsen ilyen az életében, akinek még sosem voltak összezilált gondolatai, amiket nagy ködösen tudott csak kibogozni… ha egyáltalán sikerült.

Próbálok úgy élni, hogy ne szégyelljek semmit se. Próbálok aszerint élni, hogyha már egy kicsi titkolózás is felüti a fejét a kapcsolataimban, akkor azt vagy tűzön-vízen keresztül kijavítsam, vagy ha nem megy, akkor elengedjem. Tisztában voltam vele, hogy van egy rész, ami tűnyom volt köztünk a kibékélésünk óta, amit talán úgy próbáltam tudat alatt befoltozni, hogy igyekeztem mindig ott lenni, amikor szükség volt rám. Akár kisegítéssel, akár nem engedni a háborút elfajulni… Kicsit háttérbe szorítottam saját magamat. S néha elfelejtettem, hogy mennyire nem lehettem önmagam vele úgy, mint a többiekkel. Ahol nincsenek tabuk, ahol nem kell visszafogni magam, mert az lehetek, aki, és ezért is szeretnek, mert ők is olyanok, akik: tökéletlenül tökéletesek. Hogy mindent is kimondok, ami a szívemen és a lelkemen van, de akihez az ismeretlen ismerős, az ismerős, a barát, vagy egy vadidegen is úgy jön, mintha besétálna az éjjel-nappal nyitva tartott pszichológiai irodámba.

A mostani bezártság, karantén alatt állandó telefonhívásban, Facetimeban vagyunk páran, és nem szűnnek meg a lelkizések, a közös online színház vagy koncert, ami közben jönnek a komolyabb vagy komolytalanabb témák is, de ott vagyunk egymásnak. Tabuk nélkül. Ő sosem mondta, hogy tök jó ötlet, csináljuk. Ha dolgozott, azért nem. Ha nem dolgozott, akkor azért nem, mert a házasságával törődött. Munkából kaptam az üzeneteket, és amikor nem kaptam, akkor mindig tudtam, hogy most éppen családozik, nem ér rá… majd kép nap múlva a melóhelyen válaszolni fog. S ha ezeket összevetem azokkal a mondataival, amiket most a fejemhez vágott, akkor tényleg igaz az, hogy tükrei vagyunk egymásnak. Hogy amit a másik embernek mondunk, azt valójában saját magunknak mondjuk.

• érzések önismeret őszinteség

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!