Még mindig népszerű dolog fellázadni az ellen, hogy az emberek csupa szépet és jót posztolnak a közösségi médiában, sőt, ha valakitől megkérdezik, hogy hogy érzi magát, akkor szinte kötelezően elvárt dolog valamilyen szörnyű dologról beszámolni. Az, hogy valaki szép képeket, kellemes élményeket posztol, vagy arról mesél, hogy éppen jól érzi magát, közel sem jelenti azt, hogy tökéletes az élete.

Az életünkben vannak jó, és kifejezetten szar napok. Vannak közösségek, ahol előbbi, és olyanok is, ahol utóbbi miatt néznek ránk csúnyán. Pedig mindkettő a mindennapjaink velejárója, és miért ne beszélhetnénk bármelyikről? Miért kellene elvárni azt bárkitől, hogy mindig kicsattanjon az örömtől, vagy adott esetben miért szeretnénk azt, hogy mindenképpen panaszkodjon?

Ráadásul ezek miatt miért kellene bárkire is csúnyán néznünk? Ha valaki elindul az egyik, vagy a másik úton, akkor már-már megkövezzük érte, mert éppen az ellentétes érzelmek és élmények kerítik hatalmukba, és egyből elégtétellel hümmögni, hogy "na bezzeg, most nem mosolyog annyira", "na, milyen boldog, pedig múlt héten még arról panaszkodott, hogy milyen rossz neki". Pedig ez teljesen normális, hiszen egyszer fent vagyunk, egyszer lent, valahol éppen az a cél az életünkben, hogy megtaláljuk ezek között az egyensúlyt. 

Egyébként sem lenne jogunk senkit sem számon kérni azért, hogy éppen hogyan érzi magát, mégis mintha egy belső késztetés lenne az emberekben azzal kapcsolatban, hogy mindenki felett gondolkodás nélkül ítélkezzenek.

Sokkal egyszerűbb lenne, ha megbékélnénk azzal, hogy ezek a dolgok teljesen jól megférnek egymás mellett, mindenkinél! Soha ne irigyeljünk senkitől semmit, hiszen nem tudhatjuk, hogy amellett a pár másodpercnyi boldog pillanat mellett, amit éppen látunk belőle, éppen milyen események történnek az életében, milyen érzések vannak a lelkében, vagy éppen milyen gondolatok a fejében. Senkinek sem tökéletes az élete, azonban ettől miért ne lehetne boldog? 

• érzések hamis pozitivitás

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!