Ezt a címet A Döntésből merítettem, amit Edith Éva Eger írt, és a januári kis könyvklubom könyve volt. Amikor elmeséltem x-nek, hogy erről a könyvről fogunk majd beszélgetni január végén többedmagammal együtt, nem értette, hogy lehet egy ilyen durva, Holocaust könyvről beszélgetni, mivel szerinte ez annyira fajsúlyos, hogy a mai ember nem nagyon tudja az ilyesmi történéseket igazán átérezni. Lelkileg megterhelő, olvasni durva, de ennyi. Sosem értem az ilyesmi kifejtést. Szerintem az ember mindent át tud élni, ha engedi magának, hogy átélhesse. Ha nem csak nézi kint az utcán a felkelő napot ahelyett, hogy bemenjen a házba.

Edith Eva Eger könyve nem csak és kizárólag a Holocaustról szól. Sőt. Az ő történetén, az ő traumáin, - és pár páciensének történetén -, keresztül próbál üzenni nekünk, olvasóknak arról, hogy mindenki ugyanúgy számít. Hogy mindenkinek a saját múltja, a saját elakadása, a saját feldolgozandó problémája, a saját traumája a legfontosabb.  Hogy nem azonnal történik a feloldás, a szembenézés, a helyreállítás, hanem van, hogy hosszú évekig sem vagy képes rájönni a valódi traumádra. És ez nem baj. Időt kell adnod saját magadnak, hogy saját magaddal foglalkozni tudj. Időt kell adnod magadnak, hogy szembenézz azzal, ami nem éppen túl vidám, ami lehet orbitálisan fájna, ha nem a menekülést választottad volna először, de akkor is a tied, amivel szembe kell majd nézned. Van, hogy a menekülés automatikus, és már észrevétlenül választjuk, majd utólag ébredünk csak rá, hogy ez bizony a másik irány volt, s elmenekültünk a tetthelyszínéről.

Nekem is volt olyan időszakom, hogy a menekülés alapállapot lett, és észre sem vettem, nevén sem neveztem akkor, hogy mi ez, csak folytattam az utamat. Azt hittem akkor, hogy az a helyes: sodródtam gondolkodás nélkül. Aztán x év múlva ott álltam a kereszteződésnél, s a múltbeli lezáratlan traumák és törődés nélküli érzelmek farkasszemet néztek hirtelen velem. Nem tudtam azonnal, hogy mi ez, hogy mi a gond, hogy egyáltalán probléma van-e, csak éreztem, hogy valami nincs rendben. Volt, hogy vállat vontam, gördítettem tovább magam előtt, betettem a belsőm egyik polcába, és éltem tovább a felszabadult életem. De aztán idővel újra és újra megállított valami, ami figyelmeztetett, hogy nem lesz jó vége, hogy lassítanom kell és tüzetesebben szemügyre venni a tükörképem. Hogy mi miért is történt és történik pontosan. Hogy mi minek a folytatása. Hogy hol akadtam el magamban. Hogy kiket is vonzok magamhoz, és én kiknek a társaságát keresem. Hogy kinek és miért is szeretnék megfelelni. Hogy mi is a maximalizmus, önmagam nyelvére lefordítva.

Volt, hogy az érzelmeimet is elnyomtam: egyrészt készakarva, másrészt pedig azért, mert a külső nyomás rám nehezedett. Elhittem a rosszalló hangsúlyokat, amivel azt hajtogatták, hogy „ah, ez a gyerek csak túlérzékeny.” Elhittem, hogy az én hibám, hogy nem vagyok olyan, mint a többiek. S amikor hallom, hogy a mai világban még mindig úgymond bűnnek számít a túlérzékenység, a művészlélek kifejezés pedig egyfajta szitokszó, vagy épp a visszahúzódó viselkedést teszik a depresszióval egyenlővé, (hál’ isten, azért vannak kivételek), akkor legszívesebben ordítanék. Megpróbálom példákkal elmagyarázni, már amikor látom, hogy a másik vevő az én nézőpontomra, hogy egy ember személyisége nem fekete vagy fehér. Lehet, hogy te elkönyveled valaminek, mindenféle háttértudás nélkül az illetőt, és közben pedig teljesen más az igazság. Ha erre azt a választ kapom, hogy igazából nem is érdekli y-on, akkor pedig megkérdezem, hogy akkor miért is foglalkozol vele? Miért mondunk ítéletet olyanról, aki valójában nem is érdekel minket? Miért foglalkozunk olyannal, aki valójában hidegen hagy minket? Mert jó pletykaalap? Mert addig sem kell önmagunkkal törődnünk? A pletykálás menekülés önmagunktól. Az ítélkezéssel nem a másikat írjuk le, hanem valójában magunkat bíráljuk.

A saját érzelmeink elrejtése mellett még az a rosszabb, amikor hazudunk a saját érzelmeinkről. Amikor nem merjük hangosan kimondani a gondolatainkat, a félelmeinket, az aggályainkat, a szomorúságunkat, a problémánkat, de még az örömünket sem. Amikor mindig úgy teszünk, mintha minden rendben lenne velünk, csak azért, hogy ne foglalkozzanak velünk, hogy ne legyünk a társaság középpontjában. A szorongás egy hétköznapi állapot. Minden második ember szorong valami miatt. Szorongani nem szégyen. Ott kezdődik a baj, amikor elhiszed másoknak, hogy te magad vagy a hibaforrás, a szorongás maga. Az is szorong, aki azt mondja rád, hogy hülye vagy, hogy nem fogod semmire sem vinni. Az is szorong, aki leköp, megüt, kiabál veled és megszégyenít, kinevet.

• érzések lelki fájdalom traumák feldolgozása

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!