Nem tudok vigasztalhatatlan ragaszkodó lenni. Nem válok olyanná, mint aki nem veszi észre, nem érzékeli, ideje szedelőzködni, örökre hátrahagyni a nem megfelelő embert.

Nem ragasztgatom, illesztgetem a szanaszét tört szerelmet, tudom, hogy soha semmi nem lesz már ugyanaz. Elég a régen megfáradt emberi kapcsolatok élesztgetéséből, eleget kiabáltam a ködben eltünedező, önmagukat letagadó, telefont kikapcsoló, megátalkodott ghosterek nevét, akik úgy tettek, mintha nem hallanának, és jó nagyot beintve tűntek el a sarkon. Elég hamis mentséget találtam a hazugságokra, a lelki deformitásokra, az utolsó pillanatig végzetes naivitással védelmeztem a megtévesztőt, megcsalót, és saját érdekei szerinti kihasználót. Elég volt. Engednem kellett volna, hadd menjen, vásároljon máshol lelkeket, tördeljen máshol szívet.

Ragaszkodunk emlékekhez, dédelgetjük a múltat, észre sem vesszük, mennyit szépítettünk, finomítottunk rajta az évek során, igen, az emlékeket is saját képünkre formáljuk, így őrizzük őket, így könnyebb. És ragaszkodunk nem megfelelő emberhez is, és észre sem vesszük, hogy valójában ő tart ridegen, az odavetett apró szerelemmorzsákon, amiket időnként a szutykos földről csipegetünk fel. Százszor összepakolt már, menekülne végre, indulna új szívtipró útjaira, és mi mégis szeretetéhes polipkarokkal öleljük a testét, csak még egy kicsit maradjon, egy kevés jusson még a „jóból”, a felszínes, hazug együttlétből, pedig önbecsülésünk, mint egykor szépséges szakadt gyöngysor régen szétgurult, és a földön térdepelve, hüppögve szedegetjük azt a keveset, ami megmaradt belőle. Pedig csak fejet kellene magasra emelni, önbecsülést izmosítani, hogy ne ragadhassunk bele a nem megfelelő emberek kelepcéjébe.

• énhatárok önbecsülés önértékelés önszeretet

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!