Bármennyire is furcsán hangzik, mégis ki kell mondani, őrület, hogy megengedjük magunknak azt, hogy hálátlanok legyünk. Hogy elfelejtsük mekkora szerencsénk. Piszok könnyen elveszítjük önmagunkat ebben a mindennapi káoszban, és utána rácsodálkozunk, hogy miért csak mellékszereplői vagyunk a saját életünknek?

Rohanunk, kapkodunk és közben elfelejtjük, hogyan kell élvezni az életet. Az örömforrásaink az instant megoldásokra korlátozódnak, és egyre kevésbé vágyunk már másra...Szinte már-már elfelejtjük a minket körülölelő világot.

Annyira megszállottakká válunk, hogy beleolvadunk ennek az világnak az irreális változatába, amelyet a társadalom látszólagosan ábrázol. Csakhogy ez nem a valóság, ez egy ránk erőltetett illúzió, amibe, ha beleidomulunk, akkor el is búcsúzhatunk a valódi, tényleges boldogságtól. 

Annyira más emberekre összpontosítunk -  Mások, hogy néznek ki? Vajon mi jól nézünk ki szerintük? Kedvelnek? Nem kedvelnek? - hogy már azokra a kérdésekre sem tudjuk a választ, vajon magunknak mi tetszik?

Reggelente nem úgy ébredünk, hogy büszkén, mosollyal nézünk a tükörbe, amiért egy újabb nap vár ránk. Ehelyett inkább önbántó és megvető pillantással nyugtázzuk, jöhet egy "még egy nap". Az önszeretetünk megbújik a külsőségeink mögött, amitől talán öt percig elégedettség fog el bennünket, de a valódi önelfogadásunk és szeretetünk valójában sehol sincs már. Fogalmunk nincs hogyan kell tisztelettel és megbecsüléssel tekinteni önmagunkra. 

Elfelejtjük dicsérni magunkat, amikor sikereket érünk el, függetlenül attól, hogy kicsi vagy nagy, mert minden, amit valaha is elértünk az számunkra mit sem ér. Bezzeg a kudarcainkat rendesen felnagyítjuk, azon tudunk hosszú napokat, heteket keseregni és agyalni. Ezzel pedig jó sok teret engedni a negatív és nem utolsó sorban fojtogató energiáknak. Csakhogy elfeledkezünk arról is, hogy igenis jár nekünk a dicséret. Ahogyan azt is, hogy a kudarcokon túl kell lennünk, és tanulni belőle, kesergés helyett. 

• életszemlélet

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!