Mindenki egy csatát vív egész életében
A világ minden fájdalmának mi vagyunk az oka, pontosabban az, ami a fejünkben van. Azok az elképesztő (és senki más számára nem látható, értelmezhető) hiedelmek, amelyeket igaznak hiszünk.
Azok a testi, lelki, gondolati sérelmek, amelyeknek emlékét, mint örök időkre szóló terhet utolsó leheletünkig cipelünk. Kizárólag azzal küzdünk, ami a fejünkben van, de amivel soha nem vesszük fel a küzdelmet, mert nem fogjuk fel, hogy minden problémánk egyedüli forrása a fejünkben van. Az fáj folyamatosan, ami már elmúlt, s mivel képtelenek vagyunk elengedni, kiverni a fejünkből, folyamatosan akörül járnak a gondolataink. Újra és újra átéljük gondolatban a sérelmeket, helyet és hangot adunk neheztelésünknek, s már benne is vagyunk a helyzetben, a pillanatban.
Folyton ezt látjuk lelki szemeink előtt, félve, reszketve arra koncentrálunk nehogy újra megtörténjen velünk, nehogy újra átéljük, ennek az őrületes koncentrációnak köszönhetően pedig újra megesik velünk, aztán újra és újra. Fájdalom fájdalom hátán, mert másra sem bírunk gondolni, csak arra, micsoda fájdalmak, veszteségek, sérelmek értek. A félelmek egyre növekednek, rettenetes tapasztalataink élményei felerősödnek, sűrűsödnek, sokasodnak, s mi már előre félünk, és csak félünk és félünk.
Aztán talán már félni sem merünk, inkább bezárunk ajtót, ablakot, nehogy még egyszer fájdalom érjen. Bezárjuk a szívünket, a lelkünket megkeményítjük, magunkat bástyákkal vesszük körül.
Hát így éljük le az életünket a fejünkben!
Ragaszkodva a rosszhoz, a félelemhez, mindahhoz a rettenethez, ami már megesett velünk. Így éljük le az életünket, lehetőséget is csak eleinte adva magunknak, és az életnek arra, hogy valami jó is történjen velünk. Így éljük le az életünket, lehetőségeinket felélmeink által a fejünkben korlátok közé szorítva. Silány az élet, mondjuk, keveset ad, szinte semmit, az ember még a nagy érzésekről is leszokik, vagyis azokról igazán. Mert minek álmodni, ki mer, kinek jut eszébe, ha a valóság rémségesen ijesztő, elég a múltba és a jövőbe tekinteni. Eltelik ez a pár évtized, szerencsére elmúlik az élet is, és vele minden szenvedés.
A végén azért elgondolkodunk: mire volt jó mindez? Lehetett volna másképp csinálni? Másképp gondolni, másképp érezni, csak egy pillanatra elengedni a szörnyeket a fejünkben? Csak azok ne lennének, mormogunk magunkban, csak azok a rettenetes szörnyek, amikkel leéltük az életünket a szerelem helyett, a barátság helyett, a nevetés helyett, a jó élet helyett…
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez