Szerda hajnalban, videochatelés közben jött el a szakítás pillanata. Mármint azért hívtak fel videochaten, hogy szakítsanak velem. Utána kiderült, hogy még jobb helyzetben vagyok, hiszen két lánnyal újfent szakítottak, csak szimpla üzenetben. Három nap azzal telt el, hogy rádöbbentem, hogy az üveg bor és a folyamatos bőgés a teljes józansággal egyenlő. Bár mókás, de nem akartam lerészegedni; ez valahogy meg se fordult a fejemben. Talán ez is annak jele, hogy túlságosan mazochista vagyok, és élvezem a fájdalmat. Stagnáltam. Stagnálok. És, ha gyűlölők valamit a világon, az ez: a stagnálás.

Megvan az az érzés, mikor nem érzel semmit? De tényleg semmit. Hogy valójában nem estél össze, de kurvára jól se vagy. Amikor nincs erőd, de közben pedig van is erőd. Általában más lány a szakításnál bele sem tud nézni a tükörbe anélkül, hogy ne lássa magát elárvult, ronda boszorkánynak, akinek az önértékelése valahol a béka segge alatt van mínusz harminccal. Nos, bele tudok nézni a tükörbe, és még az önértékelésem is megmaradt. Látom a vörös szemeimet, az alapozó nélküli meggyötört arcomat, és tudjátok mit? Büszke vagyok rá. Büszke vagyok a vörös szemeimre, és nem a vörösséget, hanem a tisztaságot látom. Ebben a pár napban azt látom, hogy soha ennyire tisztább nem volt a tekintetem, vagyis a lelkem, mint most.

Valójában nem gondolkoztam semmin se a napokban. Beszéltem, mikor éppen kellett, és automatikusan jöttek az ujjaimra a szavak, amiket leírtam. Minden egyes szó és mondat, őszinte volt. Magamból érkezett. Aztán így az ötödik napon, (igen, kellett egy kis ujjszámolás-segítség), miközben iszom a bort a teraszomon, rádöbbentem az egésznek a lényegére: Gyereket akartam.

Hogy valójában nem a másik volt a fontos, vagyis dehogynem, mert a mai napig azt érzem, hogy Igaz volt, hogy az a szövetség, ami megvolt, nem bukkan fel minden bokorban, hogy rettentő nagy bátorság szükséges ahhoz, hogy a belső démonjaid és félelmeid ellen menjél azért, hogy 120%-ban megnyílj a másiknak. Senkit nem engedtem még ennyire közel, hogy egy nyitott könyvvé váljak: és a fele tudat alatt történt, erőmön felül. Hogy volt olyan nehéz, hogy beledöglöttem és menekülni próbáltam minél messzebbre tőle? Persze. De mindig ráérzett, és visszarántott. Láttam azt az erőt, azt a plusz 20 lépést, amit felém megtett, és ami két nap leforgása alatt mínusz 50 lépés távolságra változott és tagadássá. Láttam a saját harcainkat, és pontosan ez a harcmező volt az, ami megnyugtatott.

Ott romlik el az egész, ahol megnyugszol? Vagy ott, ahol teljesen megnyílsz és kiszolgáltatottá válsz? A kiszolgáltatottság érzése tényleg ennyire ijesztő egy olyan ember számára, aki fél újra megnyitni a szívét? Persze. De vajon tényleg az újra szeretéstől fél, vagy az új kezdettől?

• érzések felismerések szakítás szakítás után

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!