Van egy időszak az életben, amikor az ember már nem kér tanácsot, nem azért, mert mindent tud, hanem mert túl sokféle választ hallott, és egyik sem illeszkedik pontosan ahhoz a helyzethez, amelyben éppen áll. Mérlegel, visszatér ugyanahhoz a gondolathoz, újra és újra végigfuttatja a lehetőségeket, mégsem születik meg az a belső igen vagy nem, amelyre végül rá lehetne bízni magát.

Kívülről ez könnyen tűnhet halogatásnak vagy határozatlanságnak, belül azonban egészen más folyamat zajlik: egy olyan állapot, amelyben a döntés nem intellektuális kérdés, hanem idegrendszeri kapacitás kérdése.

A döntés nem akarat kérdése, hanem belső állapot

Amikor valaki hosszabb ideig él bizonytalanságban – legyen szó kapcsolatról, munkáról vagy akár egy költözés gondolatáról , a belső rendszer fokozatosan visszavesz a terhelésből. Nem látványosan, hanem csendesen, szinte észrevétlenül. A döntéshozatal ilyenkor háttérbe szorul, mert az elme elsődleges feladata nem az irányválasztás, hanem az egyensúly fenntartása.

A döntés ugyanis nem puszta gondolat, hanem következményekkel járó vállalás. Energiát igényel, és azt feltételezi, hogy az ember képes elviselni mindazt, ami a választás után történik. Ha ez az energia éppen hiányzik, a rendszer várakozó álláspontra helyezkedik.

A túl sok lehetőség nem felszabadít, hanem szétfeszít

A modern élet egyik paradoxona, hogy miközben soha nem volt ennyi lehetőség, az emberek mégis egyre nehezebben választanak. A másik munka, a másik város, a másik kapcsolat mind elérhetőnek tűnik, és ezzel együtt állandóvá válik az érzés, hogy minden döntés kizár valami mást, ami talán jobb, talán könnyebb, talán biztonságosabb lett volna.

Ebben az állapotban a döntés nem megnyugvást hoz, hanem szorongást kelt, mert nem a jelen kérdésére válaszol, hanem egy elképzelt jövő összes lehetséges hibáját vetíti előre. A bénultság ilyenkor nem gyengeség, hanem túlterheltség jele.

Amikor a nem-döntés tudatos választás

Ritkán beszélünk róla, pedig fontos felismerés, hogy nem minden élethelyzet igényel azonnali reakciót. Van, amikor a kivárás nem menekülés, hanem feldolgozás, és van, amikor az idő nem ellenfél, hanem szövetséges. Ilyenkor a nem-döntés nem a felelősség elhárítása, hanem annak belátása, hogy a tisztánlátás még nem áll rendelkezésre.

Ez az állapot nem gyávaságot jelez, hanem önismeretet, azt a képességet, hogy valaki felismeri, mikor lenne veszélyesabb egy elsietett döntés, mint a türelem.

Mikor válik a halogatás jelzéssé?

A határ a tudatos kivárás és a bénító halogatás között finom, mégis érzékelhető. Akkor válik problémává, amikor az ember újra és újra ugyanarra a pontra tér vissza, amikor a gondolat nem megnyugvást, hanem egyre erősebb belső feszültséget kelt, és amikor már nem információhiányról van szó, hanem arról, hogy a döntés következményeivel nehéz lenne szembenézni.

Ilyenkor a halogatás nem időnyerés, hanem jelzés arról, hogy a választás túl nagy belső árat követelne abban a pillanatban.

Nem veled van a baj

A döntésképtelenség sokszor nem személyes kudarc, hanem egy átmeneti állapot tünete, amely akkor jelenik meg, amikor túl sok minden mozdul meg egyszerre. Ezekben az időszakokban nem gyorsabb, hanem pontosabb döntésekre van szükség, olyanokra, amelyek nem a nyomásból, hanem a belső rendeződésből születnek.

A valóban jó döntések ritkán születnek sürgetésből. Sokkal inkább abból a csendből érkeznek, amelyben az ember végre nem elvárásokhoz, hanem önmagához igazítja a következő lépést.

• döntés döntésképtelenség halogatás

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!