Saját fogalmaim szerint nem vagyok mohó. Tartom magam mindenáron az általam meghatározott határokhoz, vagy ahogy én hívom őket az univerzális törvényekhez, s egyensúlyra törekszem.

Persze ettől még ismerem a mohóság fogalmát, de a heti egy alkalommal történő sütemény elfogyasztásánál nem megyek tovább – és azt is gyakran megbánom…

Az ember általában úgy van az élettel, hogy minél többet kap a jóból, annál több kell neki. Azt hiszem azzal mindenki egyetért, hogy egy bizonyos határig ez teljesen természetes, és helyén való is, de egyszer csak elérkezik a pont, amikor mohóvá kezd válni, mert már nem elég a sok, nem elég a minden, annál is többet akar. Többet vár, többet kíván az élettől, mint amennyi valóban jár neki, amennyit lelke mélyén jogosnak ítélne magának.

Ilyenkor nincs megállás. Visznek, vezetnek a vágyak, az elérhető, sőt az elérhetetlen felé és sajnos már félúton elveszti az ember a kontrollt az események és önmaga felett. Telhetetlenné válik, követelőzővé, s képtelen átlátni a valós helyzetet: valójában nincs is szüksége arra, amiért majd megőrül! Az ember ilyenkor könnyen átlép olyan erkölcsi határokat, amelyeket egyébként mindig a szeme előtt tart. Idővel persze beleragad a helyzetbe, elege lesz belőle, érezhetően túl sok lesz a “jóból”, fárasztóvá, idegesítővé válik a dolgok megvalósulása. Pedig önkéntes döntések ezek mind, s felelősséget is magunknak kell vállalni értük…

• elengedés életmesék életszemlélet elfogadás mohóság vágyak

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!