Boldogság. A szó, ami lüktet. A szó, aminek a jelentése valami olyat hordoz magában, amit semmi más. Az érzés, amit mindenki keres ebben a fenekestül felfordult világban.

Azt hittem boldog vagyok melletted. Aztán, ahogy egyre mélyebbre merültem el a lelkemben, egyszer csak bevallottam magamnak, hogy hazudtam. Hazudtam, hogy ez így jó. Hogy így elég. Többre vágytam annál, mint amit a pillanatnyi mámor adott.

Tudod, lehetnék neked a mindenség. A nő, aki a „de” és a „ha” után kerül. Akire vágysz és, aki akkor is ott van, amikor mindenki más már távozik. Lehetnék az a lány, aki megnevettet a szomorú napokon. Lehetnék az a lány, akitől minden nap számít. De a mi világunkban más vagyok neked. Feltettél egy polcra, ahová a szíved nem ér el. Legalábbis annyira nem, amennyire kellene ahhoz, hogy több legyünk a kérdőjeleknél. Több legyünk a talán-nál. Több ennél a mindent szétforgácsoló örökös bizonytalanságnál.

Nem akartam a bizonytalant. Nem akartam, mert tudtam, hogy elég lesz egyetlen pont, ahova, ha elérünk, nem tudok már megfordulni, mert szakadék lesz a szívemben. A lelkemben. Ott azon a ponton is ugyanannyira szeretlek, ugyanannyira akarlak, de már képtelen leszek tenni ezért. Távol kerülök majd tőled magamban. Mert nekem mást jelent a boldogság.

És én szerettem volna boldog lenni. Veled. Itt ebben a jelenben, ebben az életben. Nem egy másikban, nem egy másikra várva. Mert azok a percek, amikor mindent csak halogatunk, és kétkedve tekintünk egymásra, azok a percek nem visznek előrébb. Nem lesz a holnap sem könnyebb, a ma terhét cipelve. És hiába az érzés maga, ha a tettek nem bizonyítanak. Ha mindig ott van a B-opció lehetősége. Ha sosem mondunk sem igen-t, sem pedig nem-et.

• boldogság érzések lélekhangok

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!