Mások szemében

Szülőket elveszteni sosem könnyű, semelyik életszakaszban. De tizenkét évesen különösen mocskos dolog. Elég időt kaptam a Sorstól, ahhoz hogy szívem legmélyebb szeretetével szeressem őket, hogy elég emlékem legyen ahhoz, hogy reménytelenül hiányozzanak, és hogy éppen csak felneveljenek, de a felnőtté válásom idejére már magamra maradjak. Anyám nem érhette meg, hogy nővé érjek, Apám nem aggódhatott, hogy melyik fiú csavarja majd el az egyetlen lánya fejét. Nem könnyezhették meg a hivatalos felnőtté válásom napját, mikor tizennyolc lettem, nem lehettek végtelenül büszkék, mikor fehér ruhában táncoltam a szalagavatón, mikor a ballagásomon beszédet mondtam, vagy mikor majd most, átveszem a diplomámat. Hiszem, hogy mindennek tanúi voltak és lesznek is valahonnan, én mindenesetre nélkülük élem meg ezeket a pillanatokat. Sosem voltam igazán dühös, csendben voltam, nem őrjöngtem, nem kutattam a válaszokat. Elfogadtam, hogy megtörtént. Velem történt. Megtanultam az évek alatt olyan szemmel nézni az életem eseményeit, hogy mindenben megtaláljam a pozitívumot. Még ezekben a szörnyűségekben is. Önálló, erős nő lettem, és az élet nem tud olyan akadályt elém gördíteni, aminek láttán meghátrálnék. Elvből kizárom ennek a lehetőségét. A lehető legboldogabb gyerekkort és a legjobb alapokat kaptam az élethez. Ennyire volt idő.

 

 

Tizenkét év ahhoz viszont édes kevés, hogy kiismerd annyira a szüleidet, hogy tudd, mikor, melyik helyzetben mit tanácsolnának, ha itt lennének. Meghallgatod a körülötted lévő emberek javaslatait, véleményét, majd egyedül döntesz. De miként hozol döntést, ha a szüleid után számodra egyenrangú, egyformán szeretett emberek különböző tanácsokkal látnak el? Kire hallgatsz? Kiben bízol meg feltétel nélkül? Kit bántasz meg, ha más véleményére adsz? Milyen következményei lesznek? Ha befogad egy család, de nem hallgatsz rájuk, kitagadnak? Olyan ez, mint Akhilleusz pajzsa. Középen van a világmindenség. A Föld, a tenger, a Nap, a Hold. A minden. Szó szerint. A szüleim. És ők elmentek. Hogyan döntöm el, hogy ki tartozik a következő körgyűrűbe?

 

 

Szerencsém volt, mert páratlanul különleges emberek álltak mellettem. De ugyanakkor pokoli nehéz volt, mert csupán az első gyűrűn belül is kemény feladatnak bizonyult ennyi embernek megfelelni. Gyerekként pedig tudat alatt rettegtem, hogy mi történik, ha nem felelek meg. Mi van, ha nem viselkedem jól. Ha hisztizni kezdek. Ha csalódást okozok. Ha akaratlanul megbántok valakit. Ha ezáltal elvesztem azokat az embereket, akik már a legközelebb állnak hozzám. Jó gyerek akartam lenni. Az is voltam. Sosem voltam igazán dühös, csendben voltam, nem őrjöngtem, nem kutattam a válaszokat. Elfogadtam, hogy megtörtént. Azonban a mindennapjaim részévé vált megfelelni, elemezni, analizálni, hogy ki, mit gondol rólam, milyennek lát, hogyan vélekedik a viselkedésemről, az életemről, a meglépett lépéseimről. Még naplót is úgy írtam, hogy ezt rajtam kívül, másvalaki is biztosan elolvassa. Ott is kozmetikáztam az érzéseimet, a véleményemet, a fájdalmamat, a sérelmeimet. Nemrég valaki szembesített azzal, hogy konfliktuskerülő vagyok. Én? Na, ne vicceljünk, gondoltam. Aztán rájöttem, hogy igaza van. Imádok vitatkozni, érvelni, kiállni az igazam mellett. Ha nem rólam van szó. Ha nem magamat kell megvédenem, vagy a saját sérelmeimről, megbántottságomról, fájdalmamról kell beszélnem. Önmagamért nem tudok kiállni vitahelyzetben. Ezt azzal kompenzálom, hogy felületes, valódi mélységeket kevéssé érintő konfliktusokban viszont hevesen, olykor indokolatlanul hevesen vagyok jelen. Erre csak most döbbentem rá. Már felnőtt fejjel.

 

 

Tudod mi a legnehezebb abban, hogy árvaként nőttem fel? Már a pokoli fájdalom mellett. Az embereknek megfelelni? Valójában nem. Számomra a legnehezebb, hogy ne nekik akarjak megfelelni. Hanem kizárólag önmagamnak.

 

 

 

Krajnyik Cintia

Szólj hozzá a cikkhez