Külső fényesség vs. belső ragyogás - Te mire tanítod a gyermekedet?

Amióta elkezdődött az ipari forradalom, egyre nagyobb és nagyobb teret követel magának, miközben lassan robottá alakítja az embert. Hogy ez nem a tinédzserek hibája, az biztos. Ha senki nem állítja meg azt, ami a világban zajlik, miért várnánk, hogy egy gyerek elég tudatos legyen ahhoz, hogy vágyjon például a természetre? Ráadásul pont egy olyan korszakában, amikor amúgy sem tudja kicsoda. Nézzünk mélyen magunkba!  Mi is nagy százalékban a harmincas éveinkre sokallunk be és kezdjük tudatosítani a természet fontosságát, hogy aztán visszataláljunk hozzá. Nem hiszem, hogy ha fejcsóválva beszélünk a gyerekek dolgairól, az bármire is elég lesz. Vagy egyáltalán jogos-e? - Az is kérdés.

Én arra emlékszem, hogy sokat játszottam kint az udvaron. A ház körül fociztunk a szomszéd srácokkal, barátokkal strandoltunk a Duna-parton, rokonokkal horgásztunk a ház mögötti kanálisban. Egyrészt nem volt a természet csupa kosz, másrészt pedig nem volt minden tilos és szabályozott. Aztán elindult a változás.

Először volt az otthonunkban rádió, lett tévé, majd autó, később számítógép. Ezek kezdetben nem nyújtottak annyi programot, még nem voltak annyira érdekesek egy gyereknek. Volt reggel mese, meg este, lefekvéskor. És ennyi. Aztán amikor lett videónk, már minden nap megnéztem egy filmet. Később lett egy kazettás magnóm, akkor már sokszor hallgattam zenét a szobámba kuckózva, de ezek még mindig nem foglalták le az egész napomat. Még jutott idő bringázásra, korizásra - bár ekkor, már tinédzserként nem töltöttem kint annyi időt, mint előtte.

Ma már egy gyerek nem, hogy egy tehénnel nem találkozik, de lassan azt sem fogja tudni, mire való a posta, hiszen szinte mindent elintézhet a neten. Hogy ez baj-e? Szerintem nem. Szerintem számtalan tárgy volt korábban, ami mindennapi használatban volt és számtalan olyan állatfaj volt, amiről mindenki tudta mi az, legalább is az adott területen élők. Mi meg most maximum a múzeumban, vagy az interneten tudjuk megnézni.

Talán pont ez a jó. Mindent intézünk online, és akkor megint lesz értelme kimenni „csak" a sétáért.

Lassan a fák integethetnének, hogy hahó, itt vagyunk!

Ha magukra hagyjuk a gyerekeinket, ha nem figyelünk a lelkükre, az érzéseikre (mert érzéseket kifejezni még mindig fura dolog), ha nem fordítunk időt a nevelésükre, nehogy bántsuk őket (meg lassan ez már szitokszó), akkor neveli őket a világ.

Az eddigi nevelési forma átalakítása nem jelent nem nevelést. Átalakítást jelent. Sokkal nagyobb hangsúlyt fektetve arra, hogy egy szülő mit tesz, ahelyett, hogy mit mond. De még inkább arra törekedni, hogy a kettő egyensúlyban, harmóniában legyen egymással. Ha a szülő arra gondol, hogy ő mást ad majd a gyerekeinek, mint amit ő kapott a szüleitől, az egyrészt szép gondolat. Ha vannak dolgok, amiket én elrontok, de a fiam jobban tudja majd csinálni, az szuper. Az egésznek egy része, hogy tudatosítunk valamit, amit mi kaptunk, amivel mi találkoztunk gyerekként, azt nem csináljuk („Én biztosan nem fogok úgy beszélni a gyerekemmel, mint anyám/apám"). Viszont tudás szükséges arról, hogy mit fogok betenni azok helyett a dolgok helyett, amiket kihagyunk. Mert hangsúlyozom: a semmi az nincs. A lyukakat be fogják tömni a világból érkező dolgok. Ha én, mint szülő, akinek a szerepköréhez ez tartozik, nem töltöm ki ezeket a részeket a gyermekem fehér lapján, akkor az nem üresen marad, hanem hiányt hozok létre. A hiány pedig kiegyenlítésre törekszik.

Tegyük fel magunknak a kérdést: mennyire mutatom most, év végén a gyermekemnek, hogy nem a külsőségek számítanak? Hogy nem az ajándékok, a tökéletesre sült bejgli, vagy a díszek a fontosak, hanem az együtt töltött idő? Persze nem azt mondom, hogy ne ragyogjon minden tárgy körülöttem, de érzi vajon a gyerekem, hogy ez csak másodlagos? Hogy a belső ragyogás sokkal fontosabb?

Mészáros Ivana, Szeretet mentor, coach