Fiatal és naiv. Szokták mondani azokra a lányokra, akik könnyen elcsábulnak egy idősebb férfi karjaiban. Azonban sokszor kicsit mélyebb okai vannak, ha valaki a sajátjánál idősebb korosztályhoz vonzódik. Hogy nálam mi volt ennek az oka? Talán az apám hiánya, aki egy macsó volt és totál leszart egész gyerekkoromban? Vagy csak egyszerűen koravén voltam? Vagy tényleg csak fiatal és naiv? Erre a választ megtartom már magamnak. De egy biztos, érdekes szemlélni egy olyan viszonyt, ahol több évtizedes korkülönbségek vannak.

Húsz év. Húsz év elegendő tapasztalás ahhoz, hogy megismerjük önmagunkat, a vágyainkat és azt, hogy milyen is egy párkapcsolat? Azt hiszem nem.  Én pont ennyi idős voltam, amikor beleszerettem egy nálam 18 évvel idősebb férfiba. Vonzó volt, intelligens, sikeres a munkájában és imádta az életet… na, meg persze a nőket. Azon az éjszakán is éppen egy belvárosi underground klubban múlatta az időt, ahogyan én is. Elmentünk egymás mellett és egy villámcsapás volt, ahogy egymás szemébe néztünk. Tudtam és Ő is tudta, hogy kellünk egymásnak. Akkor még nem volt egyértelmű, hogy csak egy éjszakára, vagy bármi többre, de az biztos volt, hogy veszettül akartuk a másikat. Volt valami megmagyarázhatatlan bizsergés köztünk, ismeretlenként.

A dolgok innentől felgyorsultak, ittunk egy italt, telefonszámcsere, búcsúcsók. A következő napok szinte repültek. Az első randit követően, folyamatosan együtt voltunk. Már-már úgy éreztem magam, mint aki most lépett ki egy szerelmes tinifilmből. Közös programok, telefon kikapcsolva, hogy senki ne zavarja meg a kettőnk csodálatos napjait, majd heteit. Imádtam hallgatni, ahogyan mesél az életéről. Arról, hogyan lett zenészből komoly üzletember. Mesélt az előző házasságáról és az onnan született gyermekéről. Arról, milyen életet élt előttem. És valahogy nem zavart, nem volt bennem semmilyen féltékenység. Csak csodáltam mekkora élettapasztalata van és mennyire fantasztikus, ahogyan erről tud beszélni. S persze büszke voltam, hogy egy ilyen érett és tapasztalt férfi engem, igen, engem akart.

Egy este hivatalosak voltunk egy barátjának a 40. születésnapjára. Izgatott voltam. Végre találkozom a barátaival, akik egész biztosan ugyanennyire elképesztő formák, mint Ő. Elképzeltem, hogy milyen lesz egy igazi felnőtt brigáddal együtt vacsorázni egy elegáns étteremben. Ám, ahogy megérkeztünk az általam cseppet sem olyannak képzelt helyre, gombóc lett a torkomban. Füstös kocsma, tele kultúrsznob emberekkel. Az este java része azzal telt, hogy egy csapat félrészeg negyvenes férfi és néhány nő között hallgattam a kiégett beszélgetéseket, majd a megjegyzéseket arra, hogy lám-lám, itt egy újabb fiatal trófea, aki annyira édes és persze naiv. Nem vettek komolyan, de nem csak, hogy nem komolyan, de emberszámba sem. Talán túl sznobok voltak, vagy csak tényleg látták azt, amit akkor én még nem. Kellett ez a pofon és a fájdalmas felismerés.

Néhány nappal később leültünk beszélgetni. Nem volt semmilyen drámai jelenet. Ültünk a kedvenc kávézónkban, és én éreztem, hogy valami bennem megváltozott. Szerettem ezt a férfit, de tudtam, hogy ez az út egészen biztosan nem az az út, amire tényleg vágyom. Több órán keresztül beszélgettünk erről, és a bennem, illetve benne lévő érzésekről, gondolatokról. Majd egy őszinte öleléssel elbúcsúztunk egymástól és én soha többé nem fordultam vissza.

Fájt az elválás, de csak az a gondolat zakatolt a fejemben, hogy vissza akarok térni a saját életterembe. Tudtam azt is, hogy ez a férfi boldoggá tudott volna tenni, ha megvan hozzá a kellő élettapasztalatom. De ez, itt és most nem volt a mi időnk. Fiatal voltam és naiv. De jó volt ez így. Mert így végre odakerültem vissza, ahol a helyem volt igazán.

Mounaji Barbara

• korkülönbség lélekhangok szerelem

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!