Kikötők

Sosem leszünk állógalléros vitorlázók programnélküli asszonykái, nem születnek majd gyermekeink ezüstkanállal a szájukban, de legalább érezzük az étel ízét.

Faltuk az életet, merőkanállal, kétpofára. Mi voltunk a kacagó lányok, a soha meg nem álló, búsulni nem tudó siserehad. Szerelmesek voltunk a fénybe, közben az éjszakával szeretkeztünk és csókot csattantottunk a csillagokkal. Nem tudtunk megállni, nem volt nyugalmunk, jártunk a vízen, úsztunk a levegőben, hajunkat a boldogság mosta. Jó volt. Nem volt fék, nem volt határ. Mi voltunk így hát a horizont, a végtelenbe szaladó furcsa ismeretlen, akiket nem értett senki, csak bámult csillogó szemünkbe a nyáj, néha összesúgtak, de megszagolni egyik se mert.

Gyere közel, itt a kezem, fogd meg, nyújtom eléd az életet, igyál a poharamból, amit boldogság anyámtól kaptam, szürcsöld ki mind egy cseppig, de jól vigyázz, mert 120 fokon égek, a vérem méreg! Hallod, hogy béget a nyáj? Látod, hogy topognak egymás után sorba? Ne akarj beállni, ne menj utánuk, mert elvisznek magukkal és lehet, többé nem leled az utad. Táncold el hát a „körben áll egy kislánykát"! Lehet, az lesz az utolsó táncod, lehet, nem marad bőr a talpadon, és pirosra festi majd a fájdalom a szemed, de lelked nevetésbe öltözik és kivirul szíveden a csoda.

Aztán leültem. Szeppenten vártam mi következik most. Mellettem unatkozó feleségek kevergették szójatejes láttéjükbe a nyírfacukrot, a budai „felsőtíz" gyermekei szuperfonjukat lapozgatták. A szingli harmincasok rápöffentettek szuperslim cigarettájukra, megigazították kompakt tükreikben a méregdrága rúzst, Aperolt rendeltek, mert ez a trend járta akkortájt.

Így élik le az életüket, rezzenéstelen arccal, kivasalt hajjal, kissé szalonspiccesen, tűsarkakon. Visszanéztem magunkra és megnyugodtam: sosem leszünk fehér, állógalléros vitorlázók programnélküli asszonykái, nem születnek majd gyermekeink ezüstkanállal a szájukban, de legalább érezzük az étel ízét, pörköltszaftos maradhat a szánk, és nem felejtjük el, milyen íze van az édesnek. Sosem csinálunk semmit mellékesen, hanem szeretünk egészen, merészen.

Felpattantam és továbbroptam…

Szentesi Évi