Mint egy csonthéjas, kívülről keménynek tűnök. Tévedés. Tévedések.

Hányszor mondtam magamnak, hogy nem számít, miközben belül ketté tört a szívem. Én is belecsapódom a falba, hiába is. Elmondanám ezerszer is, hogy „igen, ez most rohadtul fájt”.

Kereshetném a bójákat, amik fent tudnak tartani a víz tetején. De inkább azt mondom, hogy megtanulok úszni. Mert ezúttal már nem akarok olyan mélyre süllyedni, ahonnan a víz elnyomja a hangokat, és már csak a sziluettjét látom az alakodnak. Ahol a nyomás már olyan erősen hat a mellkasomra, hogy levegőt sem kapok. Ahol már tényleg elfogy a levegő. Kapaszkodhatnék is. Kapaszkodhatnék a szavakba, amiket mondtak már nekem. A szavakba, amiket nem követett tett. A szavakba, amiket úgy csavartak, hogy én is belecsúsztam a spirálba. De nem akarok. Már nem. Helyette maradok az, aki vagyok.

Ki is? Egy őrült, néha kiszámíthatatlan, viharos, túlérzékeny emberi lélek. Szégyelljem magam? Szégyelljem, hogy ezúttal elcsúsztam? Hogy úgy hajoltam bele az érzésbe, mint ovis kislány a paradicsomlevesbe? Csak a betűtészta ezúttal torkomon akadt. Szégyellnem kellene, hogy még érzek? Ember vagyok, azt hiszem pontosan emiatt élek.

További írások itt!

Instagram ITT 

• érzések lélekhangok önismeret

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!