Ha nem veszi észre a férfi, hogy a kapcsolat véget ért

A kapcsolatok olykor furán érnek véget. Olyan formában, amit csak az egyik fél ért, az, aki nem veszi észre, hogy a másik még mindig úgy tesz, mintha egy élő kapcsolat részese lenne. Fura dolgok történnek ilyenkor, ép ésszel szinte felfoghatatlanok.

Viharos szakítás volt a miénk – kezdi a mesélő – sokáig húztuk-vontuk a döntést, aztán egyszercsak elérkeztünk ahhoz a ponthoz, mikor az én életfilozófiám szerint nem engedhettem meg magamnak több szenvedést, na, meg nem kívántam több időt elherdálni valakire, aki csak fájdalmat okozott. Hirtelen vetettem véget a kapcsolatnak, és a belső gyászom megélése után új életet kezdtem. Már három év eltelt a szakítás óta, és semmilyen élő kapcsolat nem létezett kettőnk között, így furcsa volt, hogy rendszeresen hallok híreket felőle, annak ellenére, hogy nem vagyok kíváncsi arra, hogy mi van vele. Meglepett, hogy minden fontosabb életeseményének hire eljutott hozzám, anélkül, hogy bármilyen erőfeszítést tettem volna azért, hogy ez így legyen. Aztán egyszer, teljesen váratlanul, kaptam tőle egy érdeklődő levelet, amire közömbösen, egyetlen tőmondatban válaszoltam, mert nem tulajdonítottam jelentőséget neki. Újabb év telt el, s megint rám talált az illető személyes megkeresése, én pedig még mindig nem tudtam mire vélni a dolgot. Semmilyen ésszerű indok nem szolgált az események alakulására, csak mikor véggigondoltam eddigi kapcsolataimat és a benne szereplő férfiakat, értettem meg a dolgok miértjét. Akkor láttam meg, hogy nem vettem észre, hogy a másiknak az elmúlt években mindvégig volt egy hatalmas problémája velem, mégpedig az, hogy nem jelentkezem. Nem tudom miért, de azt hiszem, jellemző a férfiakra, hogy nem szeretnek csak úgy, egyszerűen véget vetni egy kapcsolatnak. S ha az mégis hangtalanul, békésen ér véget, vagy kevesebb konfliktussal, mint tervezték, hajlamosak úgy értelmezni a dolgokat, hogy a kapcsolat valójában nem ért véget.

Azt gondolják, hogy a nő, sértődöttségéből adódóan erőltetett hallgatásba burkolózik, amit idővel kitörés követ, s akkor majd felszínre kerülnek mindenféle dolgok és megoldás születik. A férfiak gyakran vágynak drámára, sírásra, az általuk oly szenvedélyesnek vélt helyzetekre, amelyet elképzelésük szerint (csak találgatok) vad szeretkezés követ. Az én történetem szereplője is ezt várta, de mindhiába, mert nekem szemernyi igényem nincs a drámákra. Tapasztalataim szerint a férfiak egy része úgy éli meg a kapcsolatot, hogy abban ő főnyereményként szerepel, akit a nő megszerzett magának és hogy azt el ne veszítse, a nő majd küzdeni fog – magyarázza. Azt hiszem az én esetemben is azt várták tőlem: küzdjek, sírjak, szenvedélyes, pofozkodós jelenetet rendezzek, amelyet olyan klassznak, izgalmasnak tartott egykori kedvesem – legalábbis, amennyire ezt mások életében látta. Minden lehetséges módon tájékoztatott a csajozós ügyeiről, hogy merre jár, hol nyaral, kivel, mit csinál. Próbálta megtalálni azt a helyzetet, amelyre majd ugrom, amelyre nem tudom többé azt mondani, hogy nem bírom tovább, elegem van, és inkább beadom a derekam! Számomra teljesen érthetetlen módon csak arra nem gondolt, hogy kettőnk között a kapcsolat ténylegesen és véglegesen véget ért. Pedig ez a helyzet. Tovább léptem, már csak ő játsza a játékot, egyedül, vagy önmagával.

Agatha Seymour

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!