Szívem, tartsunk szünetet, mondjuk rezignáltan, fáradtan. Energiánkat alattomosan elszívják a feszült csendek, az egymásba mérgezett tőrként döfött szavak, a parttalan viták, amikor befogott füllel sikít az egonk, és mindkettőnk a magáét hajtja. Dobáljuk a sérelmeket, pattog a szeretetlen-labda oda, vissza, ebben túl tehetségesek vagyunk.

Aztán elfáradunk, leroskadunk, beáll a kommunikációmentes dermedtség, mintha még közösen haladnánk, de ólomnehéz a lábunk, persze, így rengeteg erőt elvesz az egy helyben toporgás. Időt kérünk, de nem egymásnak adjuk, és nem egymásért. Én nem hiszek neked, te kétségbe vonod a szavaimat. Csend kellene, nyugalom, szeparáció. Egy barlang mélyén lenne nyugton tőled.

Mi legyen velünk? Az élet, tudom, áldozatokkal jár, le kell mondanunk erről, meg arról egy magasztosabb eszme kedvéért. De félig nem lehet lemondani semmiről. A kapcsolatunk nem olyan, mint egy elrontott, papírgalacsinná gyűrt vers, amit napok múltán megtalálok a padló sarkában, és végre tökéletessé, rímessé, ritmusossá, gyönyörűvé varázsolom. Ha szünetet kérünk, akkor félig együtt vagyunk, félig pedig már egészen máshol, mással, egy másik életben. Vannak, akik szaggatnak, és tépnek, és van bennük elég mersz kimondani, vége. Mégis együtt maradnak, keresik egymást, szembenéznek önmagukkal, hiányoznak egymásnak, beszélgetnek végre, a távolság adta feszültségcsökkenést kihasználva, újragondolják kapcsolatukat.

Együtt maradnak, mert nem is történhet másképp. És van, akik időt kérnek, mégis észrevétlenül, csendesen leválnak rólunk, halványulnak, majd egészen eltűnnek. Közünk van hozzá, megjelölt, olyan, mintha láthatatlan kéz a tarkónkba chipezte volna a közös éveink kódját. Az önállóság szabadságát élvezve elkezdenek külön utakon járni, belebújnak egy másik életbe, mi ott maradunk a régiben. A szüneteltetés ilyenkor felgyorsítja azt az elszakadási folyamatot, ami előbb-utóbb egyébként is kialakult volna.

A szünet nem építi a kapcsolatot, akkor inkább mondjuk ki, hogy vége. A vitákat egyébként sem szünettel lehet megoldani, hanem úgy, hogy nyugodtan leülünk, és kibeszéljük a dolgokat. A felmerülő problémákat a lehető leghamarabb, beszélgetéssel érdemes kezelni. Ha sokáig nem oldunk meg egy problémát, félretoljuk és az időtől várjuk a megoldást, úgy soha nem tanuljuk meg kezelni és megoldani a konfliktusokat. A beszélgetés vége kétséges persze, vagy együtt maradunk, vagy elköszönünk. De legalább nem húzzuk az időt, és nem teszteljük a másikat, és önmagunkat érzelmileg megterhelő, idegtépő várakozással. A szünetet nem kell kérni, cselekedni kell, csomagolni, és elköszönni, ha már csupán rombol, és mérgez, amiben ketten létezünk.

• különélés párkapcsolati szünet szakítás

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!