Egy kapcsolat megszakadása is gyász, veszteség, és ugyanúgy végig kell vánszorognunk a lelki feldolgozás fázisain. A ránk szakadó magány jobban sajog, mint a fizikai érintés hiánya. Önostorozó lélekéheztetésbe kezdünk, ami szomorú, magányos cselekedet, és ha túl sokáig végezzük, életstílussá válhat, zsémbes, irigy, besavanyodott, rosszmájú embert formálva belőlünk. Pedig aki elment, nem vitte magával a napot. Nem kell a tükröket letakarni, és nem kell megállítani az órát az ő kedvéért. Számunkra nem állt meg az idő.

Nem kell besötétíteni a szobát, egyetlen életterünket, ahol postumus kísértetek vagyunk, telik az idő, és még mindig messziről, üvegfalon át nézzük őket, akik ott vannak, és játszanak, az életet játsszák. Az ablakon túl lármás és színes minden, lélegzik és pulzál, illatok vannak és érzések, az emberek sírnak, nevetnek, esznek, imádkoznak, gyereket szülnek, szeretnek, gyűlölnek, megbotlanak, felállnak. Mert az életet élni kell, micsoda egy ócska közhely, lúdbőrözik mindenünk.

A múlt tündérmeséje rémálommá változott, a sarokból előugró, kárörvendőn röhögő démonok látogatnak éjjelente, reménytelenül megrekedünk a gyászfolyamat elején, csak tagadunk, nem akarjuk elengedni és meggyászolni, aki elment. Mert vele együtt álmot, jövőképet, életvitelt, napirendet, rituálékat veszítettünk el. Mint amikor káros szenvedélyről próbálunk küszködve leszokni, és a mozdulat hiányzik. Nem a tüdőbe szívott mérgező nikotingőz, nem az a néhány perc felszabadultság, hanem a mozdulatok. A rituálé hiányzik, ami a szerelmet körülvette, bekeretezte, hétköznapivá, biztonságossá, kiszámíthatóvá tette. A két órán át tartó reggelik, a közös helyek, ez a mi helyünk, mondogattuk kipirulva, öntudatosan, a szerelemtől magabiztosan. Az állandóságból kimozdíthatatlan közös programok, közös barátok, közös hobbi, szenvedély, főzőtanfolyam, és ejtőernyős oktatás, vasárnapi mozi, neki vajas, neked sós popcorn, és örökös, folytonos, látszólag soha véget nem érő többes szám. Újra kell rajzolni magunkat egy olyan képen, ahol egyedül mosolygunk. Mégis önsértő mazochizmussal újra és újra át akarjuk élni az éveket, ami elmúlt, mintha mindig vissza akarnánk pörgetni a filmet a leginkább szívtépő jelenethez, és sírnánk, egyre csak sírnánk.

Meddig kell gyászolni egy szerelmet? Meddig kell jelképesen feketében járnunk, mikor dobozoljuk be az emlékeket végleg, és dobjuk le a szemétledobón? Mikor töröljük ki a telefonszámát, mikor legyen az, amikor már nem ő az első gondolatunk reggelente, mikor váljunk le egymásról végleg? Mikor nem fogjuk már hallani a cipőtalpai kopogását az ablak alatt a hajnali csöndben? Önvédelemből csináltunk félhomályt, meddig tart még az ideiglenes paralízis a szívben, és a végtagokban? Egy ideig még tart. Kitartás, időre van szükség. Ha néhanapján újra kilépünk a fényre, a hátsó kijáratot használjuk, látni sem akarjuk, ahol ő valaha járt. Idő. Egy év, hivatalosan, ha meghal egy szerettünk. Ha letelik a gyászév, akkor majd újra kezdődik az élet.  Akkor levetem a fekete ruhát, és másnap belebújok a színesbe, élni, lélegezni fogok újra. Egyetlen év elég?

• feldolgozás férfi fizikai érintés gyász kapcsolat magány nő szakítás szerelem

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!