Egy jó barátom a napokban azt mondta: „Vedd észre, félnek tőled a férfiak!". Emlékszem arra, hogy abban a pillanatban, amikor ez a mondat elhagyta a száját az agyam leblokkolt, és azt gondoltam, ha most előttem állna, valószínűleg, csak kérdőn néznék rá. A baj csak az, hogy tudtam, igaza van.

Persze, nem a szó legnemesebb értelmében, de valóban jelen volt a félelem. Szeretni, szeretve lenni, számomra a világ legegyértelműbb dolga volt mindig is. Mert ebben hittem, és eszerint éltem. Aztán arcon csapott a felismerés, hogy hol tartok most.

A hitemmel küzdök, és az érzések a másik oldalról az elmém peremén táncolnak. Ebben a világban már semmi nem egyenesen arányos. Ma már az igenre nemmel, a nemre pedig igennel felelünk. Szexelünk idegenekkel, érzéseket várva. Eltoljuk, aki közel van, az érzelmek elől menekülve. Becsapjuk magunkat, és úgy sétálunk bele a csapdákba, mintha a tökéletes trükk lenne. Valami előre megtervezett forgatókönyv, ami szerint cselekednénk. Nem engedünk a szívünknek, miközben belül szétfeszít a szenvedély. Szétfeszít az érzésvilág, de egyszerűen csak túl gyávák vagyunk. Túlságosan félünk. Félünk mindentől, ami közelebb visz minket önmagunkhoz… vagy a másikhoz.

Elfojtásokkal teli mindennapok. De mi van akkor, ha én ebbe belefáradtam? Mi van akkor, ha én ebbe soha nem tudok majd belesimulni? Mert mindig egyel többször fog kiesni majd a számon az a szó, hogy „hiányzol”. Mert nem akarok egy egész életen át futva menekülni valami elől, amire mindig is vágytam. Mert nem tudok úgy tenni, mintha nem verne léket a szívembe, amikor közel engedek, amikor szeretek, aztán újra a semmibe messze elveszek. Mert nem tudok kevesebbet tenni, kevesebbet mutatni, csak azért, mert ma már ez nem divat. Mit divat? Értékrend elcsúszás. Mi lesz akkor? Kilógok majd, mint egy oda nem illő puzzle darabka?

Kitölteni akarok egy képet, nem szétszaggatni a keretet.

Persze talán könnyebb lenne azt mondani, csalódtam már eleget, mit számít ez innentől nekem, férfi a szememben innentől csupán biovibrátor lehet. Könnyebb lenne felrúgni azt, amiről eddig szentül tudtam, hogy kell nekem. Beletörődni abba, hogy ezt dobta a gép. Igen, talán valóban könnyebb lenne. Csak tudjátok, azt hiszem, ha így tennék, akkor mégis minden egyes napon csak szemen köpném a tükörképemet.

A szívemet védő reakciókat messzire eldobtam már rég. Nesze, itt van, lőjetek. De akárhogyan is, nekem még mindig kell a hiba. Az a hiba, amibe elveszhetek. A strukturálatlan lelke a másiknak. És talán, ha egyszer szerencsém lesz, majd úgy sétál be az ajtómon, hogy több már nem fél…

• érzelmek lélekhangok

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!