Bármiről is legyen szó, egyből már-már észrevétlenül kategorizálunk és címkézünk, mert azt hisszük, hogy ha valaminek van neve, ha valamit el tudunk valahova tenni, akkor az rossz már nem lehet.

Van Facebookja, remek. Van Instagram oldala is és használja is, mégjobb. Szégyenlős, fura, vicces, hihetetlen jóképű, csak fuckboy, vagy a lányoknál azok, akik mindent megmutatnak és minden buliban flörtölnek mindenkivel. Ő olyan, aki még nem dolgozta fel a traumáit. Ő olyan, ami már túl is tolja a feldolgozott traumáiból megtanult leckéket, már-már túl spirituális. Ő önző, csak magával törődik, Ő pedig már túlságosan is önzetlen. Anyámasszony katonája, míg a másik viszont nem is áll szóba a családjával.

Munkaalkoholista, neki meg egyéb függőségei vannak. Túl féltékeny, Ő pedig egyáltalán nem mutatja ki az érzelmeit. Ö csak barát, ő se veled se nélküled kapcsolat, vele viszont majd lesz valahogy. Ö nagyjátékos, ő a Magdi anyus tudod a nagy pletykás. De van a művészlélek, a túl érzékeny, az egyszerűen csak érzéketlen, vagy épp a drámakirálynő. A hidegvérű, a sznob, a felszínes, a kötekedős, az őszinte, a hazug, a szeme se áll jól típus. Van a nárcisztikus, a pszichopata, az extrovertált és az introvertált. Minden olyan fekete vagy fehér alapon működik, nem? Vagy az egyik, vagy a másik, de igazából senkit sem érdekel a valóság: kerüljön mindenki valahová, és akkor már megnyugszunk. 

Mindig be kell valahová lőni az embereket, mert különben olyan, mintha nem is léteznének. Mindig be kell lőni a saját éppen aktuális érzelmeinket is, mert ha ne adj Isten nem tesszük, akkor az olyan érzés, mintha önmagunkat sem tudnánk irányítani. 

Ahogy régen abban is erősen hittem, hogy amíg nem mondunk ki hangosan valamit, addig az nem létezik, az nem valós. Amíg nem ismerem be hangosan, addig még nem kell vele szembenéznem.  Azóta megtanultam erről a fajta viselkedésről, erről a gondolkozásról, hogy mindössze a félelem láncolt túl erősen magához. Úgy bíztam meg másokban, hogy valójában mindig volt egyfajta láthatatlan határ. Úgy bíztam meg a másikban, hogy közben mindig vigyáztam saját magamra: ez abban nyilvánult meg tudat alatt, hogy a komfortzónámon belül maradtam. 

Majd új élmények, új baráti kör, új én, és hirtelen csak azt vettem észre, hogy már rég a komfortzónámon kívül helyezkedem el sőt, most épp az a helyzet, hogy nem is tudnám megmondani, hol volt eddig a komfortom. Hirtelen kitágult minden: a biztonságos terem, az erkölcsi iránytűm, a nőiességem megélése, a kiszabadult szabadságom szabadon eresztése. S minél jobban közelítettem magamhoz, annál jobban kezdtek frusztrálni a címkézések. Megszámlálhatatlanul sokszor harcoltak ezek ellen, az általánosításról nem is beszélve. Te is voltál már így ezzel, nem igaz? S azt vettem észre, hogy minél jobban barátja vagyok önmagamnak, annál messzebb kerülnek tőlem a kategóriák, mert annál bátrabban használom a hangom azért, hogy a környezetemben semmiféle ítélkezésnek nincs helye. Fogadd el magad, és utána eszedbe se jut, hogy másokat határozz be valamilyennek: milyen jogon is teszed? 

• címkézés kategorizálás szorongás

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!