Vannak pillanatok az életben, amelyek a mindennapos, sokszor idegőrlő folyamatok során nem tűnnek fel, csak akkor abban a minutumban ébredünk rá, milyen fontosak ezek az életmorzsák, amikor végre átéljük őket.

Ilyen például az, amikor este hozzám bújsz. Kócosan, fáradtan, karikás szemek kíséretében érek haza, és leveszem magassarkút, ami törte a lábamat egész álló nap. A forró zuhany alatt azon morfondírozom, hogy vajon tényleg monoton ütemben telnek a napok, vagy csak ma reggel keltem bal lábbal? Átveszem a pizsamámat és próbálom szelektálni a negatív, illetve a pozitív élményeket egyaránt. Végül is mindkettőből jut elég bőven, akkor is, ha sokszor csak a rosszat vesszük észre. Talán így késő este már túl is gondolom az egészet és örülnöm kéne, hogy végre pihenhetek, nem pedig világmegváltó gondolatokkal kellene traktálni a fejemet. Persze továbbra is cikáznak a teendők az agyamban, mit kell holnap venni, mi a következő kihívás, amit időre kell teljesítenem, hogyan tudnék előrébb jutni az életben, és társai.

Aztán belépek a szobába és ott vagy Te. Ilyenkor jövök rá minden alkalommal, hogy teljesen mindegy mit csinálsz, ha Rád nézek, minden felhő eloszlik, ami eddig beárnyékolt. Nem számít, hogy ma fellöktek a metrón, vagy, hogy valakivel összekaptam egy említésre sem méltó butaságon, mert végre itt vagy velem és hozzám bújsz.

Akár egy fényesen ragyogó csillag a sötét égbolton, Te megjelensz és bevilágítod az étert. Nézel, de tudod, hogy beszélni sem kell, a szemek úgyis árulkodnak. Mindent tudsz, mindent érzel. Jól tudod, hogy arra a bizonyos ölelésre van szükségem. A biztonságot adóra, ami egyúttal leírhatatlan nyugalmat is ad. Hálás vagyok Érted. Azért, hogy elég ennyi, hogy újra érezzem, tényleg élek, nem pedig egy zombiként vánszorgok. "Mit old ez meg mégis?" - kérdezzük, de miért is kérdezzük, ha ezt egyszer érezni kell? Hogy két szív egyszerre dobban?

Ijesztő milyen mértékben képes az ember elbagatellizálni az ilyen kincseket. Bárhol is vagy az életben, egyszer csak beugrik majd ez a kép. Hogy igenis ott van az a bizonyos ember az életedben, akinek bőven elég a jelenléte is ahhoz, hogy tudd, jó helyen vagy. Te is és a szíved is. Így hát, amikor úgy érzem, hogy a tömeg éppen elsodor és csak egy apró porszem vagyok a világban, erre gondolok. Rád. A nevetéseinkre, arra, hogy milyen áhítattal hallgatod mi történt velem, pedig sokat fecsegek, nagyon is. Arra, hogy minden egyes közös döntés, amit együtt hozunk meg, még erősebbé tesz minket. De leginkább arra, mennyire várom, hogy a nap végén este odabújj hozzám.

Hiszen ilyenkor érzem, hogy ez az otthon, hogy Hozzád tartozom. Bárki bármit is mond, ez a pillanat valóban mindent felülír. Akkor is, ha túlteng a rengeteg kétely, akkor is, ha még te sem tudod mit kéne tenned. De ez az egy nem változik. Te és én, és az érzés este, amikor hozzám bújsz.

• érzések hála lélekhangok összetartozás

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!