Érzések nélkül félig élsz
Hibákat-hibára halmozunk, ha érzelmekről van szó ez tény, de talán ezek a hibák kellenek pontosan ahhoz, hogy meglássuk a másik valódi arcát, és persze olykor a sajátunkat is. Mert, ha valami igaz a világban, akkor az az, hogy a tetteink határoznak meg minket, nem pedig a kimondott szavak.
Nagyon gyakran a magányt és a fájdalmat elrejtenénk a világ kérdő szemei elől. Pedig azt hiszem, nem vagyok kiugró eset azzal, ha azt mondom, vannak napok, amikor piszkosul egyedül érzem magam. Szégyellnem kellene, hogy emiatt szomorú vagyok? Talán igen, ha a mai kifele élő emberek mintáját akarnám soron követni, de szerencsére önazonos vagyok annyira, hogy tudjam nincs szükség elrejteni a fájdalmat, a szomorúságot vagy éppen a hibáinkat.
Miért is volna az? Hiszen az élet bár csodálatos, mégis tele van nehézséggel és olykor mindannyian észrevesszük a bőrünkön végigfutó nyomasztó érzéseket. Tudom jól, ma abban a világban, ahol minden közösségi oldalakon zajlik, és a társadalom egy jelentős része a külvilágnak él, talán elsőnek furcsán néznek majd, ha te nem az általuk elvárt magatartásformát hozod, de azt hiszem, sőt biztosan tudom, hogy nincs szüksége senkinek arra, hogy egy végtelen sorba beálljon. Kinézel az ablakon és azt látod, hogy az emberek céltalanul bolyogva, úgy mennek el egymás mellett, hogy észre sem veszik a másik emberi valóját. Tényleg nekik akarsz megfelelni?
Nem akarok azonosulni azzal, hogy mint valami egyengyártású klónok éljük a napjainkat. Az lenne a nem természetes, ha sosem éreznénk a fájdalmat, a szomorúságot, a csalódottságot, vagy éppen egy búcsú után bekövetkező gyászos lelkiállapotot. Instant, egyforma élet? Erre vágyna a mai világ embere? Miközben kifele mindent megmutatunk a plasztikból, belül szétesve és összetörve, próbáljuk ragasztgatni a még megmaradt darabokat. Könnyű felvenni a hétköznapok álarcát és belesimulni a világunk mozaikdarabkái közé, de hogyan akarjuk a valódi boldogságot és a valódi érzéseket megélni, ha a felszínen lebegtetjük csak a szívünket? Nincs ez jól így, és bár tudom szembenézni mindenki mással nem könnyű, mégis hiszem, hogy valahol az igazi élet ott kezdődik, amikor elengedjük a fejünkben lévő láncokat és képesek vagyunk önerőből ledönteni a korlátokat, a falakat, amik bebástyáznak minket már hosszú ideje, és amiket mi magunk építettünk olyan szorgosan magunk köré.
Valahol ott, a komfortzónán túl van egy élet, ami egészen más, mint amiről álmodni merünk. Szabadon élni nem jelent kevesebbet, mint önmagad legtermészetesebb módján megélni a pillanatot, legyen az jó vagy rossz egyaránt. Amikor már megszűnik a félelem, és minden velejárója. Amikor nem akarsz kevesebbet adni, vagy mutatni, mint ami benned van, akkor megérted majd, hogy kár lenne tiltakozni önmagad ellen, az érzések ellen, az élet ellen.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez