“Rohamosan” közeledik a karácsony. Ezt olvasom számos szalagcímen, cikkben, mint kulcsmondat, én pedig csalódott sóhajjal nyugtázom, hogy ezek a napok ismét a rohanás ötven árnyalatai lesznek. És azt kívánom, bár ne lenne így.

Bizony én már októberben fújom a karácsonyi slágereket, és koslatok a legújabb, legviccesebb dekorációk után, az ismerőseim nagy része pedig egy eltévedt ufóként tekint rám. Szerencsére én nem érzem úgy, hogy ez baj lenne. Nem gondolom úgy, hogy az ünnephez való hozzáállásom bármikor is változna, drasztikus mértékben legalábbis biztosan nem.

Nem értik sokan, hogy mi játszódik le bennem, és én elmondanám mit érzek, de annyira sokrétű és összetett az ehhez kapcsolódó lelki tartalom, hogy inkább elnémulok. Nem értik, hogy nem a karácsonyi képáradat posztolása a fő tényező számomra ebben az időszakban, hogy nem az a lényeg, mennyire szép, tarka, kiegyensúlyozott az életem a külvilág szemében. Különben is, ha őszinte szeretnék lenni, nem egy karácsonyom telt úgy, hogy a gondok csak úgy tetőztek a fejem felett, mégis legbelül hittem az ünnep szellemében.

Mert ez az egész a gyerekkori emlékképeimhez nyúlik vissza. Mert a szüleim és a családtagjaim, kiskoromtól kezdve kitettek magukért, és  én hittem a csodában. Ezt az érzést valahogy úgy adták át nekem, hogy ebben a csodában még mindig hiszek. Még mindig hiszem, hogy ilyenkor egy kicsit más a világ, még, ha olyan keserédes paradoxon is ez, hiszen a problémák ettől még nem szállnak el. De még mindig úgy gondolom, hogy ez az ünnep a saját magamba vetett hitemet is próbálja megszilárdítani.

Az egyik kedvenc íróm, Müller Péter szerint a csoda, azé, aki hisz benne. Egészen pontosan így szól az idézet: 

A csoda csakis azé, aki hisz benne. Csak az lát, aki látni akar. Csak az hall, aki hallani akar. Csak az ért, aki érteni akar.”

Valamiért ugyanez fogalmazódott meg bennem a karácsony kapcsán is. Számomra csodálatos az, ahogy a nagymamám minden egyes Szenteste isteni illatokat, ételeket varázsol a konyhába, ahogy elrejtették a szüleim régen a játék babákat a fa körül, ahogy érzek, amikor elered a hó hatalmas pelyhekben, és én az ablakból kémlelem a folyamatot.

Mára sok minden változott, sok minden más lett, és a felnőtt lét talán egyik legnehezebb kapuja ez. Az, hogy ne felejtsük el kik vagyunk valójában, akkor sem, amikor úgy érezzük, hogy a kötelezettségek és a nehézségek összenyomnak minket. Történhet bármi, ezek az emlékkockák és érzések nem halványodhatnak el akkor sem. Akkor sem fogom “kényszerből” rosszul érezni magam, majd búval bélelt képpel ücsörögni, úgy, hogy közben a “Last christmas” című dal szűrődik ki a rádióból.

Hogy a rohanás, a social media által felkapott trendek, vagy a szenzációhajhász, drága, materiális újdonságok tették-e tönkre vajon ezt az időszakot? Magam sem tudom. Csak azt tudom, hogy ez az ünnep mindig a szívem csücske marad. 

Mert káprázatos, isteni kreálmánynak láttam a fát, amit a szüleim anno hajnalban díszítettek, hogy ne lássam meg. Mert máshogy kelt a nap, mert boldog voltam, hogy adtam és kaptam. Mert hinni kell. Nem csak gyerekként, hanem felnőttként is, mindörökké. Ezért eltűnődöm néha: Lehet-e olyan a karácsony, mint régen? Vagy elég az is, ha nem felejtek el hinni benne?

• érzések karácsony karácsonyi hangulat ünnepek

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!