Mindig csodáltam azokat az embereket, akik az élet különösen fájdalmas történésein viszonylag rövid időn belül túl tudnak lépni. Ezt nem úgy értem, hogy abszolút érzéketlenek lennének a lélekkaristoló eseményeket illetően, hanem egész egyszerűen gyorsabban dolgozzák fel mindazt, ami engem hosszú ideig száműz az érzelmek börtönébe.

Nem tudom, hogy miért van az, hogy vannak, akik viszonylag hamar fel tudnak állni egy léleksérülésből, míg mások, hosszú idő múltán is csak mankóra támaszkodva tudnak lépdelni az életben. Különbözőek vagyunk. Másként éljük meg az élet sorsfordulatait. Realisták, optimisták, spirituális tanokban hívők, pesszimisták, önmarcangolók alkotják a világot. Mások vagyunk, és éppen ezért másként éljük meg a sorskerék állomásait.

Volt idő, amikor gyakran üldögéltem az érzelmeim börtönében. Néha már magam sem tudtam, hogy az érzelmeim taszítanak bele a tömlöcbe, vagy én fogom kézen az érzelmeimet, és vonszolom őket egy mélységes verembe. Akár így van, akár úgy, semmit nem használ, ha ilyenkor azt mondogatják, hogy túl kell lenni a fájdalmon, és folytatni kell az életet ezzel a sebbel a szíven.

Újra és újra átélni azt, ami sötétségbe borította a világunkat, egy önkínzó folyamat. És ezt legyőzni, óriási erőre van szükség. Hagyni kell, hogy az ember kibeszélje magából a fájdalmat. Nem baj, ha tízszer, százszor, vagy ezerszer hangoznak el ugyanazok a szavak. Ez a feldolgozás része. Aztán egyszer csak eljön a fordulat, és már nem hangzanak el ugyanazok a történetek. Mert szépen lassan elfoglalják  a helyüket, a szívünk múltat őrző zugában.

Ha a fájdalom már nem formálódik kimondott szavakká, az azt mutatja, hogy már látszódik a fényesség, ennek a sötét útnak a vége. Ettől még bolyong a lélekben a fájdalom. Vergődik bennünk az átélt kín, de már tudjuk, hogy lassan elérkezik a megváltó pillanat, amikor újra őszinte mosollyal tud indulni egy nap, amikor már nem vet árnyékot a borongós múlt a nap minden percére, amikor már az életünket újra irányítani tudjuk.

Az érzelmeink börtönében hol éppen hogy lépked az idő, hol pedig szalad. De akárhogyan is múlik az idő, olyan, mintha mi nem is lennénk részesei ennek a világnak. Csak sodródunk, mint a legénységét vesztett hajó a háborgó tengeren.

Szánalmasnak tűnünk olykor, de ez a legkevésbé sem izgat a sötét kis cellánkban. Mert csak a fájdalom kering folyton a gondolatainkban. A külvilág csak egy zajos közegnek tűnik, amelyhez nekünk semmi közünk nincsen.

• érzelmek lélekhangok magány

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!