Mindig azt gondoltam, a szeretet a baj. Mert olyan helyzetekbe vezet, amik nagyobbak nálam, amik sokszor nehezek és fájdalmasak. Mivel nem láttam a megfelelő megoldást, s elképzelni sem mertem az igazán méltó végkimenetelt, a szeretetet hibáztattam. Bűnös érzés, gondoltam mindig titkon, szótlan. Most bátran mondom: elrontottam.

Hibáztattam valamit, amit nem irányítottam. Küzdöttem vele magamban, mert csak annyit láttam, hogy a helyzetem megoldhatatlan. Őrlődtem, mert nem tudtam jobb cselekedetre bírni magamat, s velem együtt a másikakat. Tettem ezt adott szereplőkkel, bizonyos élethelyzetben. Aztán, amikor azt éreztem, hogy megértettem.. talán mégsem a szeretet a baj? Akkor újabb vizsgahelyzetben találtam magamat.

Ez az egész nem lenne, ha nem érezném a szeretetet. Nem vágynék olyat, amit nem tudom, hogyan kell méltón magamévá tenni. Nem húzna mágneses erővel a szív, nem keverednék kellemetlen eseménysorozatokba, nem gyötörne folyton a helyes és helytelen, s talán az elmém se tartana ennyire kevésre. Gyenge szívű – ha mondhatná, mondaná pálcát törve a dobbanásaim felett.

Vizsgahelyzet. Éreztem, hogy kicsit sem sikerül úgy, ahogyan méltó vagy isteni volna. Már ott elrontottam, hogy a helyzetet hibáztattam, az érzést, az elemit bennem. Hogy tagadni akartam magam és a gazdagságot bennem, csak ez az egész ne történjen meg. Elrontottam ott, hogy nem ismertem a megfelelő hogyanokat, ráadásul felhagytam a keresésükkel. Elengedtem a hitet, hogy megmutatkozik az út, amin igenis járni lehet. Beértem kevesebbel.

Elrontottam, mert bár magam képes voltam magasröptű cselekedetekre ösztönözni, a szereplőket körülöttem hagytam gyarlónak lenni. Egy ponton túl nem vártam tőlük, hogy mutatkozzon meg bennük a fény, nőjenek fel, másszanak át falakat és mozdítsanak meg hegyeket. Miért nem vártam?

Féltem, hogy sokat kérek. Még mielőtt esélyt kaptak volna, hogy nőjenek, hogy igazán méltón cselekedjenek, azt mondtam magamnak, hogy talán ehhez sosem érnének fel. Korlátoztam magamon keresztül a szívüket, hiszen a drámámban még gondolat szintjén sem volt hősi tett. Nem hittem. Nem hittem, hogy érek ennyit, hogy a nyomás körülöttünk gyémánttá tesz. Nem hittem, hogy megérdemlem. Kezdjük ott, hogy a szeretet eleve elrontott mindent.. ugye?!

Nem volt bennük nemes, hisz igazán sosem kértem őket, hogy azok legyenek. Az elvárások belül, ahogy tekintünk a világra, s amit szüntelen várunk a következő pillanattól, láthatatlanul megkötnek. Kötöttem magamat a megoldhatatlansághoz, a félig jó, összefércelt élettervekhez, s közben tapostam magamban az élőt és éltetőt. A szeretetet.

• érzések hibázni lélekhangok

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!