A személyiségünk megjelenésétől kezdve hozzánk tartozik, hogy kutatjuk a határainkat. Annyit tudunk beletenni egy kapcsolódásba, amennyit magunkból adni tudunk. Mindez attól válik függővé, hogy a viszontagságok során mennyi falat emeltünk magunk köré, és milyen mélyen vagyunk a saját világunkban.
Számtalan problémát generál köztünk, hogy valamilyen szándékkal közelítünk egymáshoz. Segíthetünk vagy árthatunk, de sokszor jobban érdekel minket a másik élete, mint önmagunk világa. Amilyen vaddá és túlélésre késztetővé tett minket a világ nyomása úgy próbáljuk lemorzsolni magunk mellől a gyengébb lelkeket és felülkerekedni a ranglistán. Sajnos legtöbbször baráti kapcsolatokban is megjelenik az ilyen fokú versenyszellem.
Irigyek vagyunk vagy a nagy féltés címén igyekszünk mindent megváltoztatni a másikban. Úgy, ahogy az számunkra megfelelő legyen. Az elfogadás tanítása már elkopott belőlünk, csupán az előrejutás hajt minket. Elgondolkoztunk már azon, hogy hol húzódik a határ a mi életünk és másoké között? Mennyiben befolyásolja az életünket a másik ember viselkedése, és mennyire kívánunk hatást gyakorolni egymás felett?
A spirituális berkekben is nagy a harc. Az én tudásom a legfontosabb, az én módszerem célravezető és mást meg ne hallgass. Kerülj bele az én világomba, foglalkozz velem, mert szükségem van az energiádra. Ha nem hallok felőled, akkor elapadok, hisz nem figyelsz rám, nem hallgatsz meg engem rólam, hanem maradok a saját kétségeim között. Nem szeretünk, a félelmeink kötelékében ücsörögni. Muszáj, alkotunk egy világot magunkról, szükséges kifelé menedzselnünk magunkat, nehogy belásson bárki is a kulisszák mögé, hogy felfedezze, valójában félkész lelkek vagyunk. Nem láthatják meg, hogy a tökéletesség csupán álca, amit alatta összefércelni próbálunk, azt a másik figyelmével építjük fel. Vajon meddig gyakorolhatunk hatást a környezetünkre?
Vajon meddig határozhatjuk meg, hogy milyen véleménnyel legyenek rólunk, milyen cselekedeteket hajthatnak végre a kedvünkért, és hol nyúlunk bele oly mélyen a másik életébe, hogy megsértjük a szabad akarat tiszteletét? Hiszen ha mélyen elgondolkodunk, mindannyian ismerünk ilyen személyeket. Látszólag magabiztosak, határozottak és megigéző módon képesek átadni a személyiségüket, amitől az elején kissé el is szédülünk. Vágyunk a társaságukra, mint az éjjeli lepke a lámpafényre, csupán azért, mert részesedhetünk a kitüntető figyelmükben. Aztán ha rossz irányból fújnak a szelek, akkor kiesnek a csontvázak a szekrényből és azt vesszük észre, hogy minden cselekedetünk kontroll alá kerül. Nem mindegy, hogy mikor vagyunk egyedül, szinte mindig rendelkezésre kell álljunk. Ha ezt nem tesszük meg, akkor nem is vagyunk jó társak, hiszen annyira egyértelmű, hogy kerüljük a másikat, hogy is lehetünk ilyen hanyagok?
Az egoista ember a saját világában él. Nem azért, mert annyira imádja magát, hanem azért mert annyi minden késztette arra, hogy egyedül felküzdje magát egy szintre, hogy már nem enged lejjebb a viselkedéséből. A vele való beszélgetésnek mindig egy oldala van: ő és ő. Egy-egy röpke pillanatra beszámolhatunk saját élményünkről vagy nyomorunkról, de az legyen a mi bajunk, őket ez nem zavarja. Nehéz egy ilyen lélek közelében egyensúlyban maradni. Ha próbálunk változtatni a helyzeten és finoman lépni valamerre, akkor csapdába esünk. Sértve leszünk, hogy magára hagyjuk a szenvedő felet, és még azt a kis figyelmet sem adjuk meg, amit a nap 24 órájában elvárnak tőlünk. Az egoista lélek megtörése először önmagában kezdődik. Kifordítja maga mellől a leghűségesebb lelket is, majd szépen lassan elszárad a figyelem az irányába. Majd mikor már senki sem hallgatja meg, akkor szembesül igazán saját jellemével. Két irányt vehet: vagy még inkább befelé fordul, vagy felébred.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez