Most már minden csendes e falak között, ha hazaérek, nem vársz már rám és tudom, ha éjjel félálomban érkezésed vélem hallani, csak a képzeletem játszik velem. Kezdetben égetett ez a csend, nem tudtam mit kezdeni vele, elfelejtettem milyen, ha Te nem vagy mellettem… Ma már nem fáj ez a csend, tudom, hogy a lelkünkben is ez a csend honol, de jó ez így, hidd el, legalább már nem bántjuk egymást.
Hatalmas szerelemmel szerettük egymást, nem véletlen tartottunk ki évekig, bármi áron. Hirtelen azonban valahogy úgy éreztem valami más, valami megváltozott és ismered be, te is érezted. Hiszen már nem értettük meg egymást, szerettük volna, de mégsem ment. Nem az érzéseink változtak, egyszerűbb lett volna, sokkal egyszerűbb, ha így történik.
Könnyebb lett volna, ha minden érzésünk egy varázsütésre semmivé foszlik, mint a fájó tudat, hogy ennyire elmentünk egymás mellett, végérvényesen… Az utóbbi időszakban nem együtt éltünk, csupán egymás mellett, hallottuk a másik mondatait, de valahogy mégsem fogadtuk be, láttuk, hogy már egyikünknek sem jó ez, mégis igyekeztünk elhinni és közben a szőnyeg alá söpörtünk minden gondot, remélve, hogy ha mi nem látjuk, nem is létezik és ott is marad. Nem maradt ott… Sajnálom, hogy így alakult, sajnálom, hogy bántottuk egymást. Sajnálom, hogy két ember szerelme kevés lehet, hogy lehet annyira különböző és annyira más két ember szeretetnyelve és szerelmének kifejezése, hogy nem tudják összhangba hozni, mert a másik ember szeretete annyira más, hogy nincs sem a sajátunkkal sem a kapcsolatba helyezett elvárásunkkal összhangba.
Sajnálom, hogy már nem működött, de nem akartalak megváltoztatni, nem akartam, hogy erőn felül igyekezz, majd később megbánd, hogy miattam lettél más, hogy a hatalmas igyekezetedben szembefordultál az elveiddel. Nem akartam, hogy más legyél, mert jó ember vagy, de az évek során letértünk a közös ösvényről és ahhoz, hogy visszataláljunk, egyikünknek teljesen fel kellene áldozni a saját útját, a saját életét. De ne hidd, hogy egy percet is sajnálok, szívembe a jót zárom el csupán, mint egy nyári éjjel világító szentjánosbogarat és mindig örömmel gondolok vissza rád. Nem ígérem, hogy nem lesz néha keserédes, hiszen veled terveztem el mindent, mindent elterveztem, csak a búcsút nem, így hát kérlek, ne nehezítsük tovább! Ne okozzunk egymásnak több fájdalmat, egyikünk sem ezt érdemli. Sokat tapasztaltunk együtt és tanultunk egymástól, melletted lettem nő, te pedig mellettem férfi, együtt nőttünk fel. Köszönök mindent, amit tőled kaptam!
Remélem, ha egy napon visszanézel majd rám, te is a jót látod majd és hálával gondolsz rám! Búcsút vettünk egymástól, búcsút vettünk a közös terveinktől, a közös életünktől. Kezdetben nehéz, nagyon fáj, de tudom, kevésbé fog fájni, mint folyamatosan csak bántani egymást… A legjobbakat kívánom Neked!
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez