Életünk főszereplőinek emléke különleges helyen pihennek a szívünkben. A szereplők cserélődnek, az érzés újra és újra fellángol. Azt mondják, az ember mindig az aktuális partnerébe szerelmes a legjobban és nem képes különbséget tenni a korábbi kapcsolatai között. Vajon ez tényleg így van? A szerelem csak a jelenben létezik, természetes, hogy úgy érezzük, nincs még egy olyan ember a világon, akit jobban szeretnénk, mint akivel éppen együtt vagyunk. És mi a helyzet azokkal a bizonyos kapcsolatokkal, amiket valamiért ott őrzünk a szívünk mélyén és melyekre azt mondjuk „Az más volt!”?

A tündérmese

Ez a szerelem szinte tökéletes volt. Tökéletes lett volna. Na jó, nagyon szerettük volna, ha tökéletes lett volna, de nem az volt, csak egy illúzió. Ez a szerelem megtanította, hogy milyen az, amikor úgy teszünk, mintha olyan, emberek lennénk, akik nem vagyunk, és lemondunk mindenről csak azért, hogy elmondhassuk, mesébe illő kapcsolatunk van, miközben a színfalak mögött, minden igyekezetünkkel megpróbáltuk egyben tartani azt a sok tökéletlenséget közöttünk, amit nem akartunk még magunknak sem beismerni. Hogy miért? Mert őt annyira felemeltük, mert ő annyira tökéletesnek tűnt (mert végre van valaki), mert a kapcsolatot előre felépítettük, már az előtt, hogy időt hagytunk volna arra, hogy igazán megismerjük egymást. A szerelembe voltunk szerelmesek és nem a férfiba. Aztán a szürke hétköznapok és a valódi próbatételek lerántották rólunk a rózsaszín leplet. Ő nem fog megküzdeni értünk a sárkánnyal, mi pedig nem is vagyunk hercegnők. Micsoda átok! Ő is csak olyan, mint a többi!

Ez a szerelem a fejünkben létezett, egy kacsalábon forgó palotában, az üveghegyen túl és ezt az álomképet pokolian nehéz volt elengedni! Nem őt, hanem a képet, az álmot, amit beleképzetünk ebbe a szerelembe, amit hittünk róla és rólunk. Annyira nagyon vágytuk már a boldog beteljesült szerelmet, hogy túlságosan hamar belelovaltuk magunkat egy kapcsolatba. Kergettük a vágyainkat és kétségbeesetten mindenféle varangyosbékát megcsókoltunk, csak hogy átélhessük már végre a nagy, mindent elsöprő szerelmet. Ezzel csak az volt a baj, hogy ezt a kislányok játszák még. Miközben álmodoztunk, megfeledkeztünk a valóságról. Így nem lehet megismerni a másikat, ha már előre kitalálunk magunknak és a másiknak egy szerepet, egy történetet, hogy majd nekünk milyen nagyon jó lesz együtt. Aztán amikor megmutatta az igazi arcát, amikor próbált elénk állni azzal, aki valójában ő, azzal szétzúzta a kis álomvilágunkat és úgy éreztük csalódtunk, ismét. Az igazság az, hogy még mi voltunk éretlenek, naivak, gyámoltalan kislányok, akik a királyfira vártak, a megmentőjükre, az életük koronájára, a mesebeli hercegre és nem a Férfira. Azért, mert még mi sem tudtuk akkor, hogyan legyünk kecsesen befogadóak, szenvedélyesek, de sziklaszilárd, erőit jól működtető, magabiztos nők. Kár, pedig tényleg majdnem tökéletes volt.

• illúzió kapcsolatok nagyő párkapcsolat szerelem

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!