Tudtam, hogy eljön a nap. Sóváran és bizakodva vártam a pillanatot, amikor már nem érdekelsz. Amikor már nem cirkulálsz a gondolataimban, nem ül az emléked a mellkasomra, és nem szorítod össze a szívem. Mindent elvettél tőlem, egészen csontig lecsupaszítottál, miattad kapkodtam levegőért éjjelente, és te raboltad el a díszeimet, a színeimet egy időre, miattad lettem rémült tekintetű, örökké gyanakvó, szürke szorongó, önbecsülést vesztett, sérült túlélő.

Bezáródott utánad az ajtó, a helyére kattant a zár, és én úgy reméltem, akartam, hogy életem szövevényes története veled itt a végéhez ér. Valóságos élet, valóságos szereplőkkel, valódi emberi érzelmekkel, fájdalmakkal, térdre esésekkel, majd ismételt talpra állásokkal. Bármennyire szerettem volna alakítani, formálni életem történéseit, az eseményekért nem egészen én feleltem. A nagy Rendező mintha mindig egy lépéssel előrébb járt volna, és ebben a rossz, hatásvadász színdarabban mindenki tudta a dolgát, a helyét, szerepét a történetben. Te voltál a legprofibb színész, semmilyen háttérinfóra nem volt szükséged, pszichológiai tanulmányokat sem olvastál, mégis ösztönösen tudtad, hogyan viselkedj. Tudtad, hogyan legyél sértő, bántó, megsemmisítő, önbizalomtipró, és énkép romboló.

Bezárom az ajtót mögötted, a kulcsot ráfordítom, a biztonsági láncot is beakasztom. Ráfeszülök az ajtóra és testem minden erejével nyomom, mintha még mindig ott állnál kint és erőszakkal próbálnál betörni, az oly nehezen megtalált privát zónámba hatolni, és emléked mocskával lelocsolni, a lábadat az ajtó és a fal közé szorítva, mint ahogy annyiszor meg is tetted. Ahogyan megérintem a felkaromat, felszisszenek a tenyérnyi zöldes-lilás zúzódás okozta fájdalomtól, te okoztad nekem.

Kapkodva veszem a levegőt, ahogyan az ajtónak feszülök, kívül akarom rekeszteni a múlt minden egyes történését, a jót is a rosszat is. Semlegessé akarok tenni minden epizódot, amiben mi ketten szerepeltünk. Ki akarom lélegezni a közönyt. Bárcsak átírhatnám ezt a tragikus színdarabot, mi ketten ne legyünk többé főszereplők, már régen nem akarok veled játszani, rátelepszel a lelkemre, és keringve szállsz felettem, mint az éhes keselyű, aki vészt és csapást észlel, vámpírok erejével szívod el az életerőmet. Nem érted? Mást akarok már, mással, másik történetben.

Hűvös az ajtókeret, jólesik, megnyugodni vágyom, rászorítom az arcom. Könnyeim sincsenek már, száraz szemmel, belül sírok. Körülnézek az üres lakásban, a függöny nélküli ablakokon át a reggeli napfény rávetül a frissen lakkozott parkettára, és fénylő por táncol a légben. Innentől nem akarom már, hogy a Rendező irányítson, ki akarok lépni, szabadúszó leszek, szabad leszek, édes ízét is érzem már.

• bántalmazó kapcsolat elengedés múltfeldolgozás

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!