Még mindig elfog egy gyomorszorító érzés, amikor a múltra gondolok. Hiába is van a jelenünk, a múlt mindig ott lesz nekünk. A lehetőség azonban adott, hogy ezúttal másképpen csináljuk. Hogy ne engedjünk annak a keserédes érzésnek, amit az emlékeink sulykolnak belénk.

Felébredünk, és ott találjuk magunkat egyedül. Nincsen reggeli félmosoly, nincsen halk suttogás egymásnak, hogy „de jó, hogy itt vagy mellettem”. A felismerés nem mindig tölt el jó érzéssel, nem mindig kívánjuk a valóság tiszta tükrét. Pedig az életben mindig az a legigazabb pillanat, amikor meglátjuk, megértjük és elfogadjuk, hogy tanultunk valamit. Még akkor is, ha ezt fájdalom árán kellett megkapnunk.

Vannak érzelmek, amelyek után az ember önbizalma és önhite lenullázódik. Kiürül a szeretet-tank és nem marad helyette semmi. Miközben legbelül tudjuk, hogy ez nem azért van, mert mit sem érünk, mégis képesek vagyunk lenyomni saját magunkat a legmélyére. Ott állunk egymagunk és minden, amit addig az életről gondoltunk egy pillanat tört része alatt szertefoszlik. Szárnyait szegett kismadarakként próbálunk felépíteni egy új életet, mondván most majd minden másképp lesz. Felépítjük a fejünkben kialakított kép alapján a mindennapjainkat, miközben a lelkünkben egyre magasabb falak emelkednek.

Hogyan lehetne ez másképp? A magányt kell elfogadnunk boldog társunkként? Esténként az emlékeinkkel kellene ölelkeznünk és vágyódni valami után, ami már régen tova szállt? Vagy csupán csak hagyni, hogy az élet sodrása magával rántson minket? Az elengedésnek művészete van, és nem hiába. Időigényes folyamat, mire megértjük, hogy hosszú távon minden értünk alakul. Egymásra találások, boldog pillanatok, forró érintések, fájdalmas veszekedések, szívszaggató elválások. Sebek a szíveken, falak a lelkekben. Elfogyott a levegő. Aztán elérkezünk egy pontra, ahol minden, ami odáig fogvatartott, hirtelen leválik.

• elengedés érzelmek érzések lélekhangok múlt

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!