Egy glamour-ipari délibáb

Papp Timi a rotterdami táncművészeti főiskolán végzett táncos-koreográfus Magyarország első táncosügynökségét vezeti, táncosokat és produkciókat közvetít rendezvényekre, de számos zenés klip és a Valami Amerika 2 között Brechtet is koreografált már az Operaházban.

Jelenleg az X Factor vezető koreográfusa, de közben saját produkcióit is szorgalmasan építi. A Spacerider produkción lassan öt éve dolgozik. Eredetileg IQ Projectnek hívták, és a színpadon elasztikus fehét zsákba varrt táncosok vonaglottak a kortárs tánc legsötétebb hagyományainak szellemében. Aztán mivel Papp Timi mániája a bináris rendszer, nullák és egyesek, pontok és vonalak, mint egymás vetületei, és hogy végtelenül sok dolgot lehet pontokkal és vonalakkal kifejezni, lassan más irányba indult a fejlesztés. Az ezoterikus katyvasz persze csak addig hangzik rémisztően, míg meg nem nézünk egy olyasvalamit, mint ez itt:

Na ugye? A trükk egyik része, hogy két irányból megy a vetítés, hol szemből, hol hátulról, de mivel technikailag bonyolult megoldani, hogy a színpad előtt és mögött rendelkezésre álljon a projektoroknak nélkülözhetetlen 4-5 méter, ma már szívesebben használ LED-falakat. Arról nem beszélve, hogy az ugyancsak szükséges videokeverő puszta említésétől is a falnak megy mindenki. A tejszín a kávében pedig az interaktivitás. Vetítést és táncot egy színpadon már sokan láttak, a Spacerider különlegessége az interaktivitás, annak illúziója, hogy a táncos mozgása hat a bináris bigyókra.

A videomapping technikát eredetileg fényfestésnek hívták, és általában hatalmas házfalakra vetítettek látványos dolgokat, világháborút, természeti katasztrófát, bármit, ami ideológiailag odaillő és feldobja a redezvényt. Egy házfalnál nem is nehéz a megfelelő helyre állítani a projektort, aztán megnyomni a PLAY gombot. Talán nem véletlenül nem használták még ezt színpadon, táncosokkal. A Living Cubes-ban a vetítővászon szerepét nem házfal, vagy hasonlóan statikus valami játssza, hanem nagy fehér kockák, melyeket a táncosok rendezgetnek. Ez így elmondva nem hangzik túl izgalmasan, de ha valaki látja a műsort, úgysem nyugszik, amíg el nem mondják neki, hogy úristen, hát ezt meg hogyan csinálták? Hát igen, idegsebészeti precizitással kell belőni a projektor szögét és a kockák helyét, aztán annyit próbálni a táncosokkal, hogy egy életre megbánják az első piruettet. Cserébe viszont a hatás körülbelül százezerszerese a klasszikus, házfalas videomappingnek. És bár a kockák és a projektor helyzete félmilliméteres pontossággal meg van szabva, a produkció valójában teljesen rugalmas, hiszen szinte bármit ki lehet találni.